Nem is gondoltam volna, hogy durván 5-6 óra alatt összegyűlik több, mint 100 látogató úgy, hogy a semmiből került elő a lap. Igazán jól esik ez is, mint minden más, dícsérő szó a chatben, mert igazából ebbe a dizájnba annyi időt nem is fektettem bele, mint amennyit az előzőekbe, mégis úgy érzem, hogy nálatok is, és nálam is ez viszi a prímet, elég magasan, és fogalmam sincs, hogy miért. Talán az összevisszaság miatt? Vagy talán az miatt, hogy olyan rendezett összevisszaság van, nem úgy, mint sok oldalon, hogy "tegyünk egymásra 3000 réteget, aztán kész is a dizájn"? Nem tudom, tényleg nem tudom. Habár igazából rájöttem, hogy a CSS-t nem fejeztem be, és fogalmam sincs, hogy miért, szóval az még a hétvégém programja marad, pont úgy, ahogy a cikkeket kéne megmentenem az előző oldalról. Majd meglátjuk, hogy mi lesz.

És nem tudom a sorsát a bejegyzéseknek sem. Lenne egy jó ötletem, amivel talán el tudnám zárni magam a külvilágtól, úgy, hogy az illetékteleneknek ne legyen hozzáférése. Igazából Mia vetette fel bennem az ötletet, hogy miért nem csinálom úgy a személyesebb bejegyzéseket, hogy megírom ide a bevezetőt, és a személyesebb részt meg egy külön blogba írom, amit csak a regisztrált tagok nézhetnek meg, a regisztrált tagokat pedig én selejtezem. Ez nem is olyan rossz ötlet, viszont nem tudom, hogy lenne-e rá igény, mert én nem hiszem, hogy lenne rá, legalábbis nem tudom elképzelni, hogy ki az az elvetemült, aki regisztrálna ez miatt erre a szarra. Mert mostmár így hívom, hogy szar. Ez a neve. Szar. 

Nem vagyok normális. De szerintem ezt eddig is tudtátok. És ez a kakaó kibaszottul finom, büszke vagyok magamra. De elfogyott. Szóval csinálok másikat, mert még nem gyújtottam rá.

És meggyújtottam a cigarettát. Úgy imádom hallani, ahogy ég a papír, és ahogy beleszívok, serceg. Olyan kibaszottul vicces hangja van, és az American Horror Story második évadja jut róla eszembe, ahol minden részben volt ilyen jelenet - azóta hallgatom mindig azt, hogy lesz-e ilyen hangja a cigarettának, vagy sem.

Időközben rájöttem arra, hogy ennek a bejegyzésnek nagyon semmi értelme nincs, csak azért írok, mert késztetést érzek arra, hogy írjak, mert unatkozom. Ahelyett, hogy mennék aludni, inkább itt írok ilyen agyament faszságokat, minthogy bemennék aludni, és reggel kialudtan ébrednék. Habár arról a vonatról már egy pöppet lekéstem, mivel körülbelül 9 órakor kéne lefeküdjek ahhoz, hogy én reggel normálisan, kipihenten ébredhessek, de inkább 7-8 óra között, szóval.. Ja.

Félek a holnaptól. Nem is azért, merthogy le fognak cseszni, hanem félek attól, hogy mit idéztem meg a bejegyzésemmel. Félek mindentől, ami holnap fog történni, és olyan szintű gyomorgörcsöm van, hogy azt leírni, szavakba foglalni nem igazán tudom. Mindig is utáltam azt, ha kérdőre vonnak egy tettem miatt, függetlenül attól, hogy most akkor az jó cselekedet volt-e, vagy rossz, kortársak, avagy felnőttek vontak kérdőre. Mindig kellemetlenül érzem magam ilyen helyzetben, és ez miatt nem is akarok holnap bemenni a retkes osztályba. Rájöttem arra is, hogyha P elolvasta a bejegyzést, akkor tuti, hogy most ő is haragszik rám, és akkor nekem most bűntudatom van, mert ő nem igazán ártott nekem, és én sem akartam neki, mégis úgy jött le. De nem tudom azt sem, hogy akkor ő most az előző két nap kibeszélt-e, vagy sem. Semmit nem tudok, ami az osztályban történt az elmúlt két napban, azon kívül, hogy tudom, hogy én voltam a téma. Minden szünetben. És hogy hányszor elküldtek már a jó édes anyámba 48 óra leforgása alatt. És még mindig nem tudom, hogy R honnan szerezte meg a kibaszott blogom címét, mert ha most ez nem lenne, akkor oda írnám ezeket a sorokat. Sőt, lehet, hogy nem is írnám, mivel akkor boldog lennék.

De nem vagyok az. Sőt, boldogtalan vagyok, nem is kicsit.

A kapcsolatom M-mel nem igazán úgy alakul, ahogy én azt elterveztem. Boldog voltam, aztán ez a boldogság elmúlt, és egy olyan szintű hiányérzet vette át a helyét, hogy ilyet még nem éreztem. Azaz de, egy évvel ezelőtt, amikor utoljára találkoztunk. Nem is tudom, arról a napról írtam-e az előző blogomba - majd megkeresem, és megnézem, hogy akkor hogy éreztem. Az is lehet, hogy akkor még nem írtam. Ja, tényleg, akkor még nem írtam, mert júniusban kezdtem el megint írni úgy röpke fél év kihagyás után, ami vicces, mert akkor is úgy indult, hogy csak a nyárra, de aztán megírtam egy bejegyzést az egynyári blogokról, illetve oldalakról, és rádöbbentem arra, hogy én nem vagyok az a fajta emberke, így ment elég sokáig az írás, és élveztem, mert szabadjára engedhettem a fantáziámat.

Elszívtam a cigit, de a kakaó még megvan, csodás. Szóval maradok még, és fárasztalak egy kicsit, márha lesz olyan, aki nem fog rosszul lenni ennyi betű és sor láttán.

Anyáéknak ma volt a 25. házassági évfordulójuk, avagy valami ezüst bigyó, pontosan nem tudom a nevét. Olyan hihetetlen, hogy már 25. éve házasok, de már 28 éve együtt vannak, jóban rosszban, sok krízishelyzet után. Apa csináltatott anyának egy gyönyörű csokrot rózsákból, ami tényleg szép lett, és megszállta a jóindulat is, mivel ma nem szólt egy kibaszott rossz szót sem senkinek sem, sőt, elvitt, és megkajáltatott minket. Amire példa utoljára körülbelül 2-3 éve volt. Hambiztunk, meg ettünk tortillát, na, meg pizzát. Sok pénzt költöttünk ma, ami miatt egy kicsit lelkiismeret-furdalásom van, habár nem kéne, mivel apa erősködött, de akkor is. Mondjuk megünnepeltük ezzel azt is, hogy mostmár miénk az autó, végre, 6 év után. Szar 6 év volt, de túléltük, nem mentünk csődbe, ha meg mégis, akkor kilábaltunk belőle. Büszke vagyok a szüleimre a mai nap után.

Nem is tudom, hogy mit akartam még írni. Eredetileg nem terveztem ilyen hosszúra a bejegyzést, de mégis ilyen hosszúra sikeredett. Látjátok, a rutin, amiről épp most beszéltem Olivnak - régen én is úgy kezdtem, hogy minden második, vagy harmadik szavam ugyanaz volt, és habár most is nagyon sok szóismétlés előfordul, úgy érzem, hogy sokat fejlődtem. Cáfoljatok meg, ha nem. És ez tényleg a rutin miatt van. 2 éve nem tudtam volna ilyen hosszan írni konkrétan a semmiről, most meg már körülbelül egy A/4-es oldalt teleírtam, ha nem többet. Azért az nem kis teljesítmény.

Holnap 99%, hogy felelek angolból, amire még egyáltalán nem tanultam, és első óra lesz. Úgy érzem, hogy akkora egyes lesz, mint a házunk, de nem igazán tud érdekelni, nincs már kedvem tanulni, sőt, élni sem, szóval igazából édesmindegy, hogy most hanyas lesz. Habár olyan témáról van szó, amiben eléggé otthon vagyok, és tudok róla pofázni, de ha ideges leszek reggel - márpedig az leszek - akkor az nem fog elmúlni az óra kezdetéig, szóval ezt most jól megszoptam. Pedig tegnap megígértem magamnak, hogy ma megtanulom azt a rohadt szöveget, mégse lett belőle semmi.

És most megint eszembe jutott P, és annyira szégyellem magamat. És még mindig van a kakaómból, de szerintem ezt már lehúzom, és abbahagyom az írást, mert már kezd fájni a hátam is a folyamatos görnyedéstől, háttámasz nélkül. Kíváncsi vagyok, hogy hogy fog alakulni a holnapi nap, nagyon-nagyon kíváncsi vagyok. És nem tudom, hogy merjek-e róla írni, mivel ma is kaptam a chatbe egy eléggé kétértelmű bejegyzést, ami furcsa is volt, mivel az egyik osztálytársamat is pont így hívják. És lehet, hogy ez most paranoia, de szerintem megint felfedeztek. De nézzétek mennyire érdekel.

Elfogyott a kakaóm, de gondolkodom azon, hogy még csináljak-e. Csinálok. De többet nem írok, így is sokat írtam már. Majdnem annyit, mint amilyen hosszú az oldalsó szutyok, amiben benne van minden szar. Ha a képek nem lennének benne, már nyilván túl is szárnyaltam volna, de erre még egy kicsit gyúrnom kell. Mondjuk annyit nem is, mivel kb. 4-5 sor hiányzik még.

Még mindig nem vagyok normális, mert itt vagyok. Szokjatok hozzá. Jóéjt.