Changes. Találó a cím. Rájöttem sok dologra, talán olyanokra is, amikre nem kellett volna, vagy inkább máshogy fogalmazva, amire nem szerettem volna. Nem is tudom, hogy hogy akarom én ezt most szavakba formálni, durva dolgok történnek magamban, amiket nem tudok most kontrollálni, egyik pillanatban jó kedvem van, aztán meg átvágok mindjárteretvágok kedvbe. Nem tudom, hogy az év végi "hajtás"-e az oka ennek, vagy az, hogy már megint ebben a korszakban vagyok, de mindenesetre ez játszódik le bennem, és ez nagyon szar. Nem csak azért, mert folyamatosan ingadozik a kedvem - és ezt már észrevették többen - , hanem azért is, mert ezzel csak azt fogom elérni, hogy megint depressziós leszek.

Na, amint látjátok új külsőbe bújtattam az oldalt. Hogy miért? Nem tudom. Az előző már túl sötét volt, és untam, meg minden fasz bajom volt már. Meg aztán eszembe jutott, hogy ez hogy nézne ki, és végül ahogy hazaértem ma, neki is kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy kemény 5-6 óra alatt a semmiből egy új, elég jó kinézet kerül ki a boszorkánykonyhából, ami sötét és világos egyszerre, szerintem a tökéletesség határát súrolja (természetesen viccelek, de tudjátok, hogy milyen vagyok), aztán ahw. Lucának is tetszik. Meg úgy mindenkinek, aki eddig mondott rá bármit is. Gondolom vannak páran, akik azt mondják, hogy szar, csak nem merik megírni. Vagy azt gondolják, hogy szar, de aszongyák, hogy jó. Mellesleg az oldalsó képek annyira nem tetszenek, mert szerintem nem illenek a képbe, de mostmár hagyom így, mást nem igazán tudok csinálni. Mellesleg a Yosemite Nemzeti Parkban járunk, kicsit pontosabban az Államokban, Californiában. Mindezt azért mondtam el, hogy kicsit művelődjetek is, mert azért nem árt az.
Egyébként a színek kurvára nincsenek harmóniában egymással, legalábbis én így érzem. Hol erős, hol lágy színek vannak - hol meleg, hol hideg színek, és igazából fogalmam sincs, hogy miért így lett megcsinálva. És az oldalsó képek még mindig nem tetszenek. De mostmár tényleg marad. Vagy majd lecserélem őket. Végülis, csak összecsaptam őket. Ajj, látjátok, nem tudok dönteni, döntésképtelen vagyok.

Elkezdtem nézni a Teen Wolf harmadik évadját, egy nap alatt felfaltam 400 percnyi tömény örömöt, mivel 10 részt néztem meg. Sőt, kevesebb, mint egy nap alatt, mert délután 1-kor kezdtem el az első résszel, aztán hajnal 3-kor lett vége a 7-nek, és megnéztem még a 10-et is, még mielőtt elmentünk Tiszakécskére. Ott meg történtek dolgok. Amik megváltoztattak bennem pár dolgot.

Mondjuk történt az, hogy megmondtam egy lánynak, hogy nagyon szerelmes vagyok belé. Gyűjtöttem az erőt már vagy egy hónapja, és végül, megint sikerült összeszednem annyit, hogy legalább ennyit be tudjak neki böfögni. A válasz...

Megint nem volt.

Ezután fogtam magam, és elkezdtem inni. Leittam magam a sárga földig, mert azért ennek ez a módja. Lehet, hogy nem volt szép dolog, lehet, hogy nem volt helyes, mert még csak 17 éves vagyok, lehet, hogy nem kellett volna. Sőt, nem lehet, hanem biztos. De akkor ezt gondoltam a leghelyesebbnek, és tudjátok, élj a mának. Nem foglalkoztam senkivel, nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy én rendben legyek. Nem tudom, hogy sikerült-e, mert... Őszintén szólva nem érzem, hogy sikerült volna, de érzek valamit. Valami olyat, hogy igen, most sikerült elérnem azt, hogy.. Lehet, hogy ideiglenesen, de le tudom, és le is fogom szarni azokat az embereket, akik nem foglalkoznak velem. A heartbreak után ráírtam K-ra, hogy van-e kedve találkozni, mert tudtam, hogy rá számíthatok ilyen esetekben, megbízok benne.

Hát rosszul hittem.

Le se szart. Nem is válaszolt, pedig fent volt. Nemhogy válaszolni, mégcsak megnézni se volt hajlandó, és igazából nem tudom, hogy ezt most minek vegyem. Talán mindig a rossz emberekben bízok meg, és a rossz embereket akarom a barátaimmá fogadni. És rájöttem, hogy nem, ő nem az. Neki csak egy barátja van, Á, akinek jól kinyalja a seggét, legalábbis külső szemmel nézve. De egyébként az is olyan undorító, amit Á csinál. Veri magát arra, hogy van két bátyja, aztán hogy ők jól néznek ki, ezért neki is megelőlegezik ezt a "kinevezést", és természetesen, hogy kicsit irigy vagyok, mert tudom, hogy soha nem leszek olyan, mint ő, de igazából... Annyira nem is akarok, mert akkor hánynék magamtól. Már nem azért, mintha most nem, de azért na.

Szóval megint broken-hearted boy lettem. 5 év után megint megpróbálkoztam a lehetetlennel, és megint rájöttem arra, hogy nincs olyan lány, aki össze akarna velem jönni, mert tényleg nincs. Csúnya vagyok, mint a világháború, és dagadt is, mint egy hízó. Minek erőltetem én ezt? Nem értem. És egyre jobban hízok, érzem. És hiába csinálok bármit, hízok, hízok és hízok. És utálom magamat. Még mindig.

Aztán rájöttem arra is, hogy az alig létezett hírnevem is eltűnt. Minden csoda három napig tart, mondták nagyon sokan, és nagyon helyesen, tényleg minden csoda három napig tart.

Aztán megint kezdenek szivárogni a "helló, visszatértem" emberek. Egynyári oldalak. A másik dolog, amitől a hideg futkos a hátamon. Remélem, hogy elolvassa ezeket a sorokat az illető, akinek írom, és elgondolkodik azon, hogy érdemes-e velem packáznia (természetesen nem).

Egyébként annyira bírom az ilyeneket. 2,5 hónapra írják normálisan az oldalukat, aztán szeptember elsején megmondják, hogy hát jaj, nem fog nekem menni. Tudjátok, miért nem megy nekik? Mert nem is akarják. Érdekesmód, nekem is kurvasokat kellett tanulnom, mégis jutott időm a blogomra, akkor is, amikor nem szabadott volna, hogy jusson, mert a tanulóidőmből vettem el azt az időt, amíg megírtam egy bejegyzést. De szükségem volt rá, mint egy falat kenyérre éhínség idején. És igazából most, körülbelül 2 év után érzem azt, hogy igen. Megtaláltam önmagamat.

Ja, az meg egy másik dolog, hogy már megkaptam sokszor, hogy én vagyok a legjobb a blogolók közül, de én ebben nem hiszek. Nem vagyok a legjobb. Még fejlődnöm kell. Maximum csak kedvenc lehetek, egy-két embernek, de ettől még nem vagyok a legjobb. Azt hiszem, most szívok egy cigit.