2013. június 8.

- Miért nem jössz el velünk?
- Tudod, csak... Nem érzem még azt, hogy abban a korban lennék, hogy én mehetnék bulizni. Igazából... Úgy érzem, hogy még nem nőttem fel ehhez. Ráérek még.
- Te hülye vagy, Tomi. 16 évesen már én is, és Lacika is bulikba jártunk. Nem értem, hogy miért nem mersz kimozdulni.

Megállítottam a játékot. Tudtam, hogy itt most egy olyan beszélgetés fog lezajlani, amitől tartottam, de tudtam, hogy egyszer be fog következni. Haboztam.

- Tomi, valamit rejtegetsz előlem.
- Mégis mit rejtegetnék? Nincsenek előtted titkaim. Mindre rájöttél, vagy magadtól... Vagy én mondtam el őket.
- Most mégis rejtegetsz valamit.
- Gina, értsd meg: nem rejtegetek semmit. Csak... Rossz kedvem van egy kicsit, és szeretnék egyedül lenni, hogy megoldhassam a problémákat.
- Te nem megoldod őket. Inkább elfutsz előlük, mint a gyáva nyulak.

Fájt. De igaza volt, 3 hónapja ismerem, de úgy ismer ő engem, mint a tenyerét. Számomra pedig olyan, mint egy csukott könyv - semmit nem tudok róla, nem tudom megnyitni, mert nehéz. El tudja rejteni az érzelmeit, márpedig én sem vagyok egy olyan rossz emberismerő, de úgy néz ki, hogy ő le tud verni.

- Mondd el.
- Gina, én...
- Tomi, mondd el.

Elmondtam. Minden kis szart elmondtam neki, amit tettem, és amit nem akartam, de mégis megtettem. Mindent, amit megbántam, mindent, amit valaha csináltam. Úgy éreztem magam, mint akit feloldoztak. Meg tudtam érteni azt, hogy a mélyen hívő emberek mit éreznek, amikor a pap feloldozza őket bűneik alól. A Piárban tanultam meg ezt is, mint minden mást, amit az egyházról megtanultam közel egy év alatt. Azonban azzal, hogy ezt elmondtam Ginának, magamat feloldoztam, és felmentettem minden bűn alól, de mindent áthárítottam rá. Mindent. És láttam azt, hogy most hezitál, hogy felpofozzon, vagy csak simán a szemeimet kaparja ki.

- Rendben.

És kiment. Üveges, semmitmondó tekintettel ment ki, én pedig ott maradtam, és az a pillanatnyi nyugalom azonnal szertefoszlott, amint átlépte a küszöböt. Furcsa volt, hogy mindezt el tudta érni 10 perc beszélgetés után - olyan dolgokat, amit senki más azelőtt, még mamám, sőt, anyukám sem. Úgy ismert, mint a tenyeremet. Nyitódott az ajtó.

- Nem mondom el senkinek. De ha mégegyszer... Ha csak mégegyszer megcsinálod, a csikkel nyomom ki a szemedet, és azét is, aki adta.

Elnevettem magam, és ő is. Máris nem éreztem magam olyan furcsán, mint előtte, de mégis nyomasztott valami, mintha nem bíznék meg benne. Pedig tudtam, hogy bízhatok benne. Olyan volt, mint egy orvos, aki titoktartásra esküdött. A legjobb pszichiáter volt Kecskemét területén, akinek nem volt diplomája és szakképesítése hozzá.

Megnyomtam az escet. Folytattam a játékot. Megpróbáltak elhívni mégegyszer, hezitáltam, de végül elutasítottam az ajánlatot. Pedig ráébredtem arra, hogy igen, mostmár mennék. Nagyon is. De nem mutathattam ki azt, hogy magam sem tudom, hogy mit akarok. Nem mutathattam ki a gyengeségemet - így is elég gyengének tűntem már a szemében. Férfinak kellett lennem, nem fiúnak ahhoz, hogy megmutassam azt a nagyon kicsi, mondhatni porszemnyi önbizalmamat. Mert az.. Nem volt.
Ahogy öltem az embereket, ráébredtem arra, hogy a játékban nagyon is jól tudok harcolni, és bele tudom élni magamat a helyzetbe. Nagyon durván. Angolul beszéltek, de a felét nem értettem, pedig ekkor már kilencedik éve tanultam angolul, és azt mondták, hogy eljutottam a középfokú angol nyelvvizsga szintjére, de én nem éreztem ezt. Nem tudtam érezni, mert tudtam azt, hogy csak bebeszélik nekem, hogy legyen egy kis önbizalmam.

De nem volt.

És ekkor tört el a mécses, és jöttem rá arra, hogy mekkora szar életem van. Hogy mekkora szar minden, ami körülvesz, és mekkora szar minden, aminek részese vagyok - a családom, a nem létező barátaim köre, a függőségem. Egyszóval minden.
Szükségem lett volna anyagra, de már elfogyott. És ekkor döntöttem el azt is, hogy meg fogok változni, mert muszáj lesz.

Fél ötkor fejeztem be a játékot úgy, hogy végigvittem. Teljesen. Száz százalékos sikerrel. Talán egy kicsit szánalmas, talán egy kicsit szar, de jó érzéssel töltött el, hogy legalább ezt meg tudom úgy csinálni, ahogy kell.

Úgy éreztem, hogy kell egy kis levegő. Na jó, nagyon kellett a levegő, mert már nagyon elegem volt a játékból, mert feldühített, és ekkor ébredtem rá arra is, hogy már felkelő félben van a Nap. Leültem a hokedlire, és végignéztem azt, ahogy a felkelő Nap megvilágítja többé-kevésbé szeretett városom utcáit, azt az utcát, ahol felnőttem, amire tekinthetek az otthonomként. Senki nem volt még ébren, hébe-hóba emberek igyekeztek a munkába, én pedig árgus tekintettel követtem őket addig, amíg el nem tűntek egy-egy fa, vagy épület takarásában. Ez megnyugtatott, nagyon is.

Ahogy ültem a helyemen, rájöttem, hogy mennyi dolgot csináltam rosszul az elmúlt évben. Például azt, hogy szartam a tanulásra, nagy ívből, aminek köszönhetően rájöttem arra, hogy igen, meg fogok bukni. Nem is egy tantárgyból, és nem tudom, hogy anyának hogy akarom előadni. Egyáltalán elő akarom adni? Annyi hitet fektetett belém, és most elé kell álljak azzal a ténnyel, hogy "anya, megbuktam". Annyi hit, és most mind pocsékba megy, azért, mert szartam a tanulásra. Na, meg azért a tanár is geci volt, mivel mindenki írhatott javítót fizikából, csak én nem. Mert én vagyok a Tamás, akit nem szeretett, és mindenféleképp el akart tüntetni a tökéletesnek hitt osztályából.

Én voltam a fekete bárány. És élveztem. Nagyon is.

Mindig is szerettem kivétel lenni, és ebben az osztályban egy kivételnek számítottam. Egy olyan kivételnek, aki mindenhol kivétel, bármelyik helyzetben, és aki mindig ki akar tűnni a tömegből, mert bele van kódólva az, hogy "nem, nem állhatok be abba a sorba, amiben mindenki áll". 

És ekkor eszméltem rá arra is, hogy miért nem tudok beilleszkedni konkrétan sehova sem. Azért, mert mindig én akarok lenni a különleges, és nem tudok lealacsonyodni mások szintjére, már csak azért sem, mert túl nagy az önbecsülésem, és a nagyképűségem. Pont úgy, ahogy mama megmondta az év elején: "Tomi, én a legjobbat szeretném neked, tudod nagyon jól, szóval... Légyszives vegyél vissza a nagyképűségedből, és hidd el, hogy nem lesz semmi baj." Megfogadtam a tanácsát? Abszolúte nem. Nem, mert a mama az nem tudja, hogy ki vagyok, nem ismer engem.

Meg a faszt nem. Jobban ismer engem, mint én saját magamat, és ebbe tört bele a bicskám már számtalanszor. Sose hallgattam mamára, pedig mindig ott rejtőzött bennem hogy igazat mond az öreglány. De megfogadtam? Nem. Beletört a bicskám? Abszolút.

És ahogy gondolkodtam, ráébredtem arra is, hogy már reggel hat óra van, és ideje lenne elmennem aludni, de nem tudtam még. Gondolkodni akartam. Olyan rég volt ilyen időszakom, amikor tudtam összefüggően gondolkodni, és nem lengtem ki jobbra meg balra, hanem mentem egyenesen előre. És olyan jó érzés volt, mondhatni tökéletes, és még folytattam az ágyban is. Kerestem a miérteket. Miért? Miért. Miért?! És csak egy választ találtam rá, a legegyszerűbbet.

Azért.

És ezzel megszűnt mindenfajta gondolatmenet a fejemben, és elnyomott az a nagyon-nagyon mély álom, az a fáradt álom, ami még eddig soha életemben nem nyomott el. Sötétség vett körül, és én csak estem, és estem a végtelenbe, és annál is tovább. De még mielőtt elsötétült volna minden, kedvenc énekesnőm, Lady Gaga szavai jártak a fejemben:

"When I look back on my life, it’s not that I don’t want to see things exactly as they happened, it’s just that I prefer to remember them in an artistic way. And truthfully, the lie of it all is much more honest, because I invented it. Clinical psychology tells us, arguably, that trauma is the ultimate killer. Memories are not recycled like atoms and particles in quantum physics. They can be lost forever. It’s sort of like my past is an unfinished painting, and as the artist of that painting, I must fill in all the ugly holes and make it beautiful again."

És ekkor elnyomott a sötétség.

2013. június 16.

Valami nyomorult, hülye nevű faszságra kell mennem. Normális helyeken ezt úgy hívják, hogy tanévzáró ünnepség, a piaristáknál, a vallásos köcsögöknél mindezt úgy nevezik, hogy... Tudja a rák, hülye latin neve van, és elvárják a diákoktól azt is, hogy megtanulják ezeket a nagyon idióta elnevezéseket. A program a következő: bemész, meghajolsz, mint aki tudná, hogy miért hajlongasz, aztán leülsz a kis popódra, és várod ölbetett kézzel a galambot a szádba, közben mormogsz egy-két szót, esetleg imát, vagy valamit. Aztán a végén elmondjátok a miatyánkat, megfogjátok egymás kezét, merthogy ti kibaszottul jó barátok vagytok, közbe még életedben egyszer nem találkoztatok, de nem baj (ezt utálom a vallásosságban, mindenkivel barátságosnak kell lenni, még akkor is, ha soha nem találkoztál még vele, és ettől én idegenkedem, mert minek fogjak kezet egy olyan emberrel, akit életemben nem láttam még?), aztán elhangzik az az epic "a szentmise véget ért, menjetek a picsába békével", felmegyünk az osztályba, megkapjuk a bizonyítványt. Miközben az a ringyó osztotta azt a szart, rám nagyon durva szemekkel nézett, azt hittem, hogy ott helyben felrúgom, mert hát miért is ne. Aztán amikor Ágostonhoz értünk, azt mondta, hogy "hát Ágoston volt az egyetlen aki betartotta ígéretét és nem bukott meg semmiből"... MONDOM ANYÁD, 1.8-ra nyilván meg kellett volna adnod a kettest, miközben békitominak 1.6-ra adtad meg te zsidó, aztán amikor odaért hozzám... Nem is tudom, hogy mit láttam a szemében. Gonoszságot. Örömöt. Meg a kurva anyját.

Miután végeztünk az osztályban átmentem az igazgatóiba, mert azt mondták, oda kell menni. Odamentem, de az igazgatón kívül senki nem volt ott, szóval miután végeztünk, el is mentem. Nem kaptam semmit, se papírt, se utasítást, semmit, hogy miből készüljek a pótvizsgára, szóval kicsit befostam. Megbuktam matekból, fizikából és tesiből. Zsírkirály.

Másnap mentem vissza a drágalátos osztályfőnökömhöz, aki a kezembe nyomott három köteg papírt, fizika pótvizsga.

- Csak ezeket fogom kérdezni, szóval tanuld őket.
- Biztos?
- Teljesen.

Három oldal elmélet, amiken csak a címszavak voltak, ergo nekem kellett őket kidolgozni. Ahogy hazaértem, el is kezdtem kidolgozni őket, mert nem akartam nagyon halogatni, de a tesitől még mindig fostam. Felhívtam a kézilabdaedzőmet, hogy most mi legyen, azt mondta, hogy ő nagyon szívesen segít felkészülni, szóval kicsit megnyugodtam, hogy ebben legalább lesz segítségem. Jártam Szilvi nénihez, hogy matekozzunk kicsit, mert muszáj volt. De tényleg. Aztán annyi dolgot elbasztam.

2013. nyár

Egész nyarat fizikával, matekkal meg tesivel töltöttem, ami végülis nem is volt rossz, mert hát tényleg nem. Nem ártott az, hogy kicsit művelődtem, meg átnéztem a tananyagot. Szilvi néni folyamatosan öntötte belém a lelket, anyáék meg folyamatosan elszívták tőlem azt, amit ő belém öntött. Konkrétan egész nyáron nem mozdultam el sehova, nem voltam se Kécskén, se bulizni, sehol nem voltam, egész nyáron tanultam. Ja, meg blogoltam. Meg játszottam. Meg Márkkal beszéltem. Mert miért is ne. De a tanulás volt az utolsó dolog, amit hagytam, és augusztusban kezdtem el keményen dolgozni. Akkor dolgoztam ki fizikából az utolsó témát, és akkor kezdtem el átvenni a számolós szart, amiben Arachme segített, ezúton is köszönet neki természetesen.

Na szóval végigtanultam a kibaszott nyarat, a kibaszott melegben. Mert megcsináltam azt, amit nem kellett volna, hát egyem meg azt, amit főztem. Teljes mértékben igaza van annak, aki kitalálta ezt az egészet, mert tényleg így a legjobb. Keserédes, de én csináltam. Megettem.

Az utolsó héten, a pótvizsga előtt úgy voltam vele, hogy gyerekjáték lesz az egész, és simán át fogok menni. Hitegettem magam, pedig a legbelső énem tudta azt, hogy nem, nem lesz így, és ezt anyáék is megmondták, ami egy részemnek szarul is esett, másik részemnek pedig jól, mert csak felkészítettek arra, hogy lehetséges az, hogy el fogok esni. De megtanítottak arra is, hogy ha elesek, akkor fel kell álni. Elesek megint? Felállok. Annyiszor, ahányszor elesek, nem számít, hogy milyen szintű a sérülés - be fog gyógyulni.

Az utolsó nap, a pótvizsga előtt felmondtam minden fizikát. Hiba és csont nélkül, szóval tudtam, hogy a fizika sikerülni fog. Matekban nem voltam biztos, habár Szilvi néni azt mondta, hogy ő biztosra mondja, hogy sikerülni fog. Annyi mindent kaptam tőle a nyár folyamán. Erőt. Kitartást. Akaraterőt. Mindent, amire szükségem lehetett a pótvizsgán. Úgy feküdtem le, hogy akkor menni fog.

Tévedtem.

2013. augusztus 29.

Pótvizsga napja. A nyár alatt először ettem reggelit, mert szükségem volt rá, pont úgy, ahogy a csokira, a szőlőcukorra, a Schweppes-re, a rágóra és a sima vízre. Igen, ezt mind vittem. Ja, meg szükségem volt még a füzetemre is. Kajálás után elindultam, de... Rájöttem, hogy..

Bazdmeg. Mindent elfelejtettem.

MI A FASZ.

Oké. Gyorsan kapkodtam a levegőt, apáék tudták, hogy megbuktam, pedig még meg sem írtam a dolgozatot. Valami manó belemászott a fejembe, és mindent törölt a tudatalattimból, amit egész nyáron tanultam, hogy rohadna meg, de komolyan. Szóval kongott a fejem az ürességtől.

Lili volt az első, akit megpillantottam. Félelem járta át a testemet, de nagyon durván kirázott tőle a hideg. Megkérdezték, hogy mit szeretnék először. Azt mondtam, hogy matekot, azért, hogy minél előbb túllegyek rajta.

Megcsináltam. Megírtam, túl voltam rajta. De... Az a köcsög tanár odajött mellém, mintha meg lett volna már előre beszélve, hogy akkor most Tamást szépen összezavarjuk. Odajött mellém, és kijavította. Mellettem. És nem tudtam azt, hogy most mitévő legyek.

Tudjátok, a kellemetlen pillanat, amikor csak a nevetek írtátok le hibátlanul a dolgozatban.

Minden feladatban volt hiba. Volt, ahol az egész feladat hibás volt. Volt, ahol az egész feladatot rosszul írtam fel.

Pedig csak törtek voltak.

Leblokkoltam. Nagyon durván.

És ekkor jöttem rá arra, hogy ideje elkezdeni megfogalmazni magamban a búcsúlevelet az osztályomnak. Annak az osztálynak, aminek tagjainak megígértem, hogy át fogok menni a pótvizsgán. De a kocka még nem volt elvetve. Legalábbis a tanár ezt mondta, én meg már elvetettem.

A fizikát elbasztam. Teljesen. És tudom, hogy azért, mert a matek összezavart, mert olyan nem létezik, egyszerűen nincs, hogy valamit tudjak otthon, de élesben nem. 
De úgy néz ki, mégis létezik. Mert velem megtörtént.

Kiküldtek. Szóbelire visszamentem. Nem hiszitek el: a lapot tartották előttem. Az írásbelit. És arról kérdeztek. Na, ebbe két belekötnivalóm van, az egyik: ha írásban nem tudtam, akkor honnan a gecimből (már bocsánat) szopjam ki, ha írásban nem tudtam??? A másik pedig az, hogy már nem is azért, de az írásbelin se volt SEMMI olyan, ami a kikapott lapon lett volna. Semmit nem tudtam felhasználni.

Meg lett tervelve? Abszolút. Áldozat lettem? Abszolút. Megitták a levét? Abszólute nem.

Az eredményhirdetéshez foghatót még soha nem láttam és tapasztaltam. Annyi álom, annyi idő, és... Annyi bizalom, hit, remény tört össze két perc leforgása alatt, mint amennyit még soha életemben nem láttam. Láttam sírni fiúkat és lányokat egyaránt. Láttam azt, ahogy egy lány álmai darabokra törnek, ahogy megtudja azt a ridegképű igazgatóhelyettestől, hogy megbukott matematikából. És amikor hozzám érünk...

- S. Tamás. Matematika: elégtelen. Fizika: elégtelen. Testnevelés: elégséges.

Igazából fapofával hallgattam végig. Érzelmek nélkül. Ahogy tanultam. Nem szabad az érzelmeket kinyilvánítani - mindenki megtört, csak én nem. Lili odajött, és megölelt - soha nem csinált még ilyet, de akkor jól esett. De éreztem azt, hogy meg fogok törni, és engedni fogok annak, hogy eltörjön a mécses, úgy, mint az álmaim, a tanulásba fektetett időm, és minden egyéb más, szóval szépen leráztam magamról, és azt mondtam, hogy mennem kell. Mert tényleg mennem kellett, az igazgatói irodába.

Ahol szembesítettek azzal, hogy eltanácsolnak az iskolából. Egy év után eltanácsolnak az iskolából, mondván, hogy nem tudnék teljesíteni az iskolában a következő tanévben, és keressek magamnak másik iskolát.

A legviccesebb a sztoriban az, hogy ez csütörtök volt. Hétfőn meg már kezdődött a tanítás. Volt egy munkanapom arra, hogy keressek másik iskolát.

A szüleim nem voltak ott, hogy kiboruljanak, tehát én nem tettem. Pedig legszívesebben a pofájukba köptem volna, mert azzal is csak többet értek volna, mint egyébként érnek. Csak a színvonalat emeltem volna. De nem tettem. Pedig lett volna alkalmam, tényleg.

Ahogy kiléptem az igazgató irodájából, hazafelé indultam, de amint kiléptem az épületből, úgy döntöttem, hogy mamához kell menjek először. Hogy fogom ezt elmondani anyáéknak? Sétáltam. Lélek és érzelmek nélkül, csak sétáltam előre. Húsz méter után apa jött oda hozzám, és ahogy megláttam a szemem sarkában, összeestem, és sírtam. Kegyetlenül. És ő csak vígasztalt, vígasztalt, és vígasztalt.

Öngyilkos akartam lenni. Komolyan eljátszottam a gondolattal. Mi lenne, ha. De megtettem? Nem.

Mamához mentem, de nem volt otthon, nálunk volt. Apa nem jött el mamához, hanem hazafelé ment, de éreztem azt, hogy benne is összetört valami. Ahogy hazaértem, csak befeküdtem az ágyba, és sírtam, ahogy a csövön kifért. Mama odaült mellém, simogatott, és mindent csinált, de nem hatott semmi. A kutyám a hátamon volt, aztán odajött az arcom mellé, lefeküdt, és kikönyörögte magának, hogy simogassam. Nyalogatta az arcomról a könnyket. Tudta, hogy baj van, és tudta azt is, hogy csak ő tud megnyugtatni. És sikerült neki.

Ekkor jöttem rá arra, hogy igen.. Igen, szoros közöttünk a kötelék. Az a kötelék, ami összetart bennünket, az a kötelék, ami miatt én az ő, ő pedig az én legjobb barátom. Nagyon durva, soha nem éreztem még ezt ezelőtt, de most, végre valahára át tudtam érezni, és láttam a reményt egy szebb holnap felé. Anya természetesen kiabált velem. Nem azért, hogy megbuktam, nem. Azért, mert nem tudta, hogy hogy kerítsen hétfőig iskolát. Be akartak íratni minden nevesincs iskolába, ahol tudtam, hogy ha bekerülök, öngyilkos leszek. Olyan helyekre, ahol nem lehetnék önmagam, és rettegnem kéne.

És ekkor mondtam meg nekik, hogy vagy Tiszakécske, vagy abbahagyom az iskolát. A válasz...

Nem volt.