2013. szeptember 1.

“Mikor megkérdezik miért vagyok szomorú de valójában én sem tudom rá a választ.”

Most tudtam. Mint ahogy azt is tudtam, hogy mennyi minden vár rám a mai nap. Többek között egy hatalmas, mindent eldöntő csata a szüleimmel, és természetesen saját magammal is. Akarom én ezt? Biztos, hogy szeretném én ezt? Miért nem tudok csak szimplán túllépni ezen az egész dolgon, hogy aztán a feledésbe merüljön konkrétan az egész? Miért nem tudok normális lenni, és elfogadni azt, amit a szüleim akarnak nekem? Miért, miért, miért?

Miértek. Tiszta filozófia. Mintha az lenne a feladat emelt szintű filozófia érettségin, hogy írjon egy két oldalas esszét az alábbi kérdést hosszasan kifejtve: miért.

Hogy miért szembesülök a szüleimmel? Azért, mert 8 évig voltam papucs, konkrétabban 9 évig. 9 évig csináltam azt, amit ők akartak, 9 évig voltam a marionettbábujuk, mivel ahogy fütyültek, én úgy táncoltam. És ebből lett Tominak elege, amikor úgy döntött, hogy akkor most a sarkára áll, és már csak azért is kiharcolja magának azt a jogot, hogy a saját életéről és jövőjéről azért had döntsön már ő.

- Tiszakécskére szeretnék járni iskolába.
- Nem.

Oké, első kör lement, a szüleim nyertek. Fel akartam adni a harcot, de aztán rájöttem arra, hogy mi motivál. Igazából semmi, de úgy éreztem, hogy mostmár tényleg ideje lenne felnőnöm lassan 16 évesen.

- Tiszakécskéra akarok járni iskolába.
- Felejtsd el.

Második kör, szüleim nyertek. Miért. Mert nem baszok oda eléggé a kikúrt asztalra, azért. A legviccesebb az, hogy ezt akkor igazából nem is tudtam, csak később jöttem rá.

- Tiszakécskére fogok járni iskolába.
- Nem ba..
- De igen.
- Hogy mi?
- Jól hallottátok. Tiszakécskére fogok járni iskolába. Meg se kérdezitek azt, hogy miért akarok én oda járni, le se szarjátok azt, hogy én mi akarok lenni a jövőben.
- Mi akarsz lenni, ha felnősz?
- Őszintén szólva? Szabad, független, és felnőtt. Konkrétabban mondjuk egy olyan ember, aki nem függ senkitől sem. Az iskolát illetve meg még nem tudom, ezért szeretnék Tiszakécskére járni. Egy kis haladék azért, hogy dönthessek.
- Melyik szak?
- Nyelvi előkészítő. 5 év. Nem sok.
- Te hülye vagy.
- Hülye voltam, mert nem éltem a javítási lehetőséggel, és most itt van a nyakunkon a tanév, és konkrétan nem vagyok beiratkozva egy iskolába sem, mivel kivettetek. Szakiskolába nem szeretnék járni, szakközépbe mégúgyse, mivel nem szeretnék felesleges tantárgyakat tanulni, amiknek hasznát nem veszem a jövőben.
- Tavaly is ezzel jöttél, megengedtük, mégis el lett cseszve.
- Az tavaly volt. Idén más szelek fognak fújni.

És ezzel nyertem meg a háborút, touchdown-nal. Meggyőztem anyáékat, hogy had menjek oda, és egyből el is újságoltam Rékának, mivel már telefonon el lett döntve az, hogy oké, akkor a holnapi naptól kezdve Móriczos leszek, és kibaszottul büszke voltam magamra, hogy ezt sikerült elérnem. Igaz, kicsit hosszú lesz a gimnázium, mert 6 évig fogok középsuliba járni - majdnem annyit, mint általános iskolába - , de úgy érzem, hogy az angol átrágása nem fog egyáltalán ártani. Az meg, hogy végre nem franciát, hanem németet fogok tanulni, külön pluszpont. 

Apa felhívta az igazgatóhelyettest, aki - nem mellesleg - volt évfolyamtársa is, szóval nagyon jól ismerik egymást. Én arra számítottam, hogy megkapja azt, hogy "a te gyereked? Kizárt dolog, hogy ide járjon", de végül nem kapta meg, mert nem. Mert igazából jóba voltak, meg még vannak is, újra. Nekem köszönhetően. És rengeteg barátság elevenedett fel nekem köszönhetően, szóval nem csak rám nézve volt ez olyan hú de rossz döntés. Lényeg az, hogy felvettek telefonon keresztül. Ó hepi déj.

2013. szeptember 2.

Reggel háromnegyed 8-kor indulunk el itthonról, fülemben Avicii új száma, a You Make Me megy. Anyáék próbálnak hozzám beszélni, de én nagyon fáradt vagyok, szóval inkább ignorálom őket, ami felemás érzéseket vált ki belőlük.

Aztán elkezdek gondolkodni. Milyen lesz az élet? Folytatódni fog ugyanúgy, ahogy eddig ment? Vajon mit fognak szólni az unokatesóim, leginkább U, aki oda jár, és most megy 11-be, és Réka osztálytársa? Annyi megválaszolatlan kérdés, ami válaszra vár, jelen sorok írásakor is.

Ahogy megérkeztünk az igazgatóhelyettes nem volt sehol, szóval körbenéztem. Kicsit olyan.. Iskola szaga volt, meg kicsit Tiszakécske. Éreztem a Tiszát a levegőben, a partot, a gyerekkoromat, egyszerűen mindent. És annyi, de annyi emlék tört fel belőlem. Az, amikor meztelen rohangáltam mamáék utcájában, amikor elszöktem, mert untam a banánt, meg amennyit estem az új biciklimmel. Meg az, ahogy mama olvasni tanított: kivágott elém egy újságot, közben mondta a mondókát: "ákom-bákom, seggem a szádhoz vágom", és szótagonként mutogatott. Olyan jó érzés töltött el, olyan, mintha haza értem volna.

Időközben megérkezett az igazgatóhelyettes is, aki a B osztályba akart beírni, de - szerencsére - közbe szóltam, hogy hé, én A-s szeretnék lenni. Végül sikerült elintézni, és így pont beleesek abba a korhatárba, ami a legfelső. 22 évesen fogok elballagni, ami elég gáz, de a lényeg az, hogy elballagjak, meglegyen az érettségim, meg minden egyéb.

Ezek után az igazgatóhelyettes mint az amerikai filmekben bevezetett az osztályba, bemutatott, én a cipőmet néztem, nem mertem belenézni senki szemébe sem. Furcsa volt, hogy 28 ember nézett rám, kb úgy, hogy "hát ez meg ki a faszom", azaz nem csak kb, mert igazából úgy is néztek (azért felnéztem ám), aztán a legelső padba ültettek le, ahol előkaptam a telefonom, és megírtam Rékának, hogy úristen, ez nagyon kellemetlen, és az órát végigtelefonoztam. Közbe az osztályfőnök kérdezett tőlem, hogy honnan valósi vagyok, miért jöttem át, meg minden egyéb. Vicces volt, mert szégyelltem magamat amikor elmondtam azt, hogy megbuktam, de... Soha nem gondoltam úgy, hogy ez szégyen lenne. Megtörtént, kész, nem kell róla lerágni még csomószor a húst, ami még maradt rajta.

Az első szünetben odajött egy pár fős társaság, bemutatkoztak. Épp Viberen beszéltem M-kal, amikor odajöttek, szóval kicsit nagyon lekezelő voltam velük, amit azóta meg is bántam, mert nem igazán érdemelték volna meg. De végülis utána én mentem oda hozzájuk beszélgetni, de éreztem azt az elutasítást, szóval nem erőltettem a dolgot. Réka feljött hozzám minden szünetben, hogy próbáljon segíteni beilleszkedni és ne érezzem magamat elveszettnek, ami sikerült is neki. Sokáig csak úgy nézett rám az osztály, mint a leprásokra, még az unokahúgom is, de aztán 2-3 óra múlva már beszélgettünk néhány szót, és rájöttem, hogy aranyosak.

Akkor még nem igazán ismertem őket.

2013. szeptember - 2014. május

Az osztály egy kis idő után már végérvényesen befogadott, péntekre már volt egy kis csapatunk is, akikkel kiülhettem minden szünetben a folyosóra beszélgetni. Szimpatikus volt mindenki, úgy gondoltam, hogy a legjobb padtárs mellett ülök, elneveztük a társaságunkat Gettónak, és tényleg minden jó volt.

Aztán lebetegedtem, és D mondott nekem pár dolgot akkorról, amikor nem voltam ott.

Á-t nem igazán szerették év elején, sőt, el is ásták volna legszívesebben, de én erőltettem a dolgokat, hogy had legyen velünk jóba meg minden, mert szimpatizáltam vele, bevallom. Mármint úgy szimpatizáltam, hogy normális kölöknek tűnt, ezért sokszor odahívtam magunkhoz. Aztán ahogy D elmondta, kicsit rosszul esett, és megkérdeztem tőlük, hogy ez hogy volt, mint volt. Összevesztünk, és a csajok úgy döntöttek, hogy akkor Tomi helyét átveszi az az ember, akit annyiszor, de annyiszor kibeszéltek, amikor nem hallotta.

Igen, Á-ról van szó. Vicces.

Ahogy én ezt észleltem, nem is tudtam, hogy hogy érezzek, mert egyszerre kapott el a hányinger is, és az a szimpla irigység, és a düh. Mindez tényleg egyszerre, és embert tudtam volna ölni. De mindeközben fájt is legbelül, mert úgy gondoltam, hogy Á helyén nekem kéne lennem, velem kéne beszélniük, és nem velük. És a legrosszabbul az esett, hogy amíg a vitánk előtt engem ölelgettek meg minden, sőt, egyszer Cs bocsánatot is kért tőlem (!!), a vita után már nem. Elutasítóak lettek, de igazából rájöttem, hogy én tehetek mindenről, már megint. És már megint elbasztam mindent, amit csak lehetett, úgy, hogy igazából nem is akartam, és már bocsánatot is kértem.

Ezek után kezdett átváltani a kezdeti szimpátia ellenszenvbe, ami mostanra sokkal durvább mértékben van meg bennem, sok dolog miatt. Többek között az miatt is, mert két teljesen különböző nézőpontot képviselünk, amíg ő nem szeret a múlton gondolkodni, én igen; amíg ő minden héten másik csajt akar dugni, én inkább megtalálnám az igazit; amíg ő népszerű a bátyjáinak köszönhetően, én nem vagyok az, legalábbis a bátyámnak köszönhetően nem. Szerencsére sikerült kiépítenem egy sajátos "hírnevet", amiben van jó is és rossz is. A rossz az, hogy ebben az iskolában is elkezdődtek a buzizások, amiket olyan szinten leszartam, mint még soha; a jó az, hogy az osztály nagy része befogadott, és megszeretett. Többek között az osztályfőnök is, habár a tanárok közül az angoltanár férfi tagjával nem igazán akartam megtalálni a hangsúlyt, amit meg kellett volna találni, de már nem is szeretném. Örülök annak, hogy végre nem kell elviselnem a pofáját 45 percben minden nap.

Á napról napra egyre jobban idegesít azzal a túlbuzgóságával, és a "mindent jobban tudok" személyiségével, ami mellé vegyül az, hogy "az én bátyáim jól néznek ki, ezért evidens, hogy én is jól nézek ki, és népszerű vagyok". A legrosszabb ebben az, hogy a végzősök úgy ismerték csak, hogy kis- és odavágták hozzá a családnevét/vezetéknevét, de azt, hogy Á, nem igazán, és ő erre volt, és erre is büszke, amire.. Hát nem tudom, én nyilván nem lennék büszke, de tudjátok - kinek a pap, kinek a papné, de nekem az, aki ilyen szinten rasszista, és elítél mindenkit, azt én is elítélem, szóval ez miatt van bennem egy elég erős ellenszenv.

Az iskola jól megy, sokkal jobbak a tanárok, mint a Piárban voltak, szóval nagyon boldog vagyok, és úgy érzem, hogy menni fog a továbbtanulás úgy, ahogy tavaly kellett volna. Habár mostanában, amióta közelebb vagyunk az év végéhez, rámtör az, hogy félek a matektól és a fizikától. A tesitől már annyira nem, de most, hogy új tanárunk lesz, fel fogom akasztani magamat.

De igazából nap mint nap gondolkodom azon, hogy mi lett volna akkor, ha. Ha mondjuk nem csak gépezek napokon keresztül, és 2-3 naponta belenézek néha a fizikába, és egyre jobban kezd felérlelni az a gondolat, hogy igenis, tőlem (is) függött a pótvízsga záradéka. Lehet, hogy előre kellett volna gondolkodnom, lehet, hogy nem kellett volna úgy hozzáálni, ahogy hozzáálltam. De a hibáiból tanul az ember, és én tanultam most belőle.

2013. május 16.

Szar osztálykirándulás, és ideges Tomi - ezzel jellemezném a 16-i napomat. Olvassátok el a bejegyzést, itt, és aztán meg fogjátok érteni a következő dátumot.

Ahhoz, hogy tovább tudj olvasni, regisztrálva kell, hogy legyél. Ezt úgy tudod elérni, hogy ide kattintasz, kitöltöd a regisztrációt, megerősíted, majd belépsz ebbe a csoportba, ahol eldöntöm azt, hogy beléphetsz-e, avagy sem. Ha nem életszerű a facebookod, törlöm a regisztrációd, és a csoportba se léphetsz be. Ha életszerű, és normálisnak tűnsz, akkor megerősítem. Belépsz, oldalt lesz egy kis modul, ahol először az "Elsőnek" modult kell elolvasnod, majd ezek után mehetsz olvasni. Ilyen egyszerű.

2013. május 19.

Csörög a telefonom, azaz igazából csak jelzett, hogy kaptam egy üzenetet Facebookon. Látom, hogy D írt nekem egy levelet, D barátja, amiben egy olyan dolog szerepelt, amit először nem akartam felfogni, aztán amikor rájöttem, mert konkrétizált, hogy mi volt, a szar is belém fagyott.

Megtaláltak.

Természetesen L természetétől fogva az ügyből elefánt lett csinálva, miközben - mint később kiderült - bolhából indult. Ha L nem olvassa el, és buzdít mindenkit ellenem, hogy én mekkora szar vagyok, akkor talán még most is minden frankó lenne. De nem az. Az osztály 80%-a megutált, P le se szar, folyamatosan K-val van, ha meg van Á, akkor K-val és Á-val, engem meg leszar. Ha megkérdezem tőle, akkor meg a szokásos "semmi bajom veled" szöveget kapom, és már nagyon elegem van abból, hogy folyamatosan ezt kapom, bármi olyannal kapcsolatban kéne témában lenni, ami rólunk szól.

Igazából nem bántam meg azt, hogy megírtam azt, amit. Túl őszinte voltam, de ez egy jó tulajdonság, az már kevésbé, hogy mindezt publikusan, és nem a szemükbe tettem. De megtettem, és büszke vagyok rá, mert kiderült, hogy igazat írtam - szerettek kibeszélni a hátam mögött, csak én még gyűjtöm a szimatokat arról, hogy hogyan mártsam be őket valami nagyon szexi tréfába, vagy csak egy szimpla leleplezésről, hogy akkor álljon csak meg a menet, hogy is szóltak a pofázások, ki a kétszínű?

Nem mellesleg megmondták nagyon sokan, hogy kurvajól megírtam a dolgokat, és tehetséges vagyok. Amit azóta már igazából többen is megerősítettek, többek között Kriszti néni is, szóval nyilvánvalóan tényleg csak fel lett fújva az egész, amit már nem is bánok, mert így újrakezdhettem mindent, megbánhattam bűneimet, és elgondolkodhattam azon, hogy mit csináltam rosszul, illetve azon, hogy mit csinálnék másképp, és elindultam egy új úton.

Igaz, az osztálytársaim még nem igazán szeretnek, de majd idővel enyhülni fognak, csak aztán majd rájönnek arra, hogy későn. Sok dolgot elcsesztem, én ezt elismerem, és nem fogok mást sem hibáztatni, mert az meg szánalmas lenne, de tudjátok, mindig az kér bocsánatot, aki jobban szeret, és nem az a nagy dolog, ha valaki bocsánatot tud kérni - habár sokszor az is - , hanem az, ha meg tudnak bocsájtani. Itt ez még nem sikerült, és nem is hiszem, hogy valaha sikerülni fog, de mostmár nem érdekel olyan szinten, mint amennyire az elején érdekelt. Mostmár csak leszarom, simán. Történjék bármi, az élet nem áll meg.

Igen, az élet megy tovább, és erre nemrég jöttem rá. Történhet ez, történhet az, a lényeg az, hogy önmagam maradjak. Itt az ideje annak, hogy mostmár tényleg önmagam maradjak, és felfedjem magam.

Sziasztok, Tomi vagyok. Szigorúan egy i-vel, az előző, kettő i betű helyett. A Silhouettes.gportal.hu-t vezettem sokáig, és büszke vagyok magamra, arra, hogy elértem valamit, arra, hogy valaki lettem a blogosok között, és a való életben egyaránt. Úgy néz ki, az életem kezd kiegyenesedni, és rájövök arra, hogy kik az igazi barátok, és kik a kamubarátok. Nem mellesleg, nem fogom mostmár itthagyni semmi pénzért sem a blogomat. Mert ez vagyok én.

Itt vagyok önmagam.