Tudom, hogy rég írtam, de annyi mindent fel kellett magamban dolgoznom, hogy azt leírni nem tudnám, és nem is akarnám. Rájöttem, hogy mekkora faszságot csináltam. Rájöttem minden szarra, hogy mit csináltam, rájöttem, hogy ki vagyok, rájöttem, hogy ki akarok lenni, és ettől egy olyan nagy... Nulla lett az egész lelkem. Szó szerint. És akkor itt jönnek az osztálytársaim, hogy nem csak a lelkem, hanem én is, satöbbi satöbbi. Jólvan. Olvassatok. Ne törődjetek a saját életetekkel, az enyém igazatok van, sokkal izgalmasabb! :)

Lehet, hogy el kellene bújnom, de egyszer úgyis el fogják majd felejteni ezt az egészet, és minden a normális kerékvágásba fog állni. De hogy ez nem mostanában lesz, arra a nyakamat merném tenni. Vagy már most elfelejtették. Nem tudom. Komolyan elvesztettem mindenféle érzékem teljes erőbedobását, nem tudok érezni semmit. Szomorúságot, boldogságot, magabiztosságot, egyszerűen semmit. Tényleg egy hatalmas nulla lett a lelkem, üres. Egyenesen arányos a fejemmel. Most meg legszívesebben sírnék, tudom, hogy miért, és le is írnám ide, de nem merem, mert ha leírom, nem csak magamat járatom le, hanem azt is, akit beleírnék. Mindenkit. Végülis ahhoz értek - mindenkit beégetni, mindenkit kisemmizni, és mindenkit megalázni. Nem tudok már fogalmazni sem.

I was in the winter of my life, and the men I met along the road were my only summer. At night I fell asleep with visions of myself, dancing and laughing and crying with them. Three years down the line of being on an endless world tour, and my memories of them were the only things that sustained me, and my only real happy times. I was a singer - not a very popular one, I once had dreams of becoming a beautiful poet, but upon an unfortunate series of events saw those dreams dashed and divided like a million stars in the night sky that I wished on over and over again, sparkling and broken. But I didn't really mind because I knew that it takes getting everything you ever wanted, and then losing it to know what true freedom is.

When the people I used to know found out what I had been doing, how I'd been living, they asked me why - but there's no use in talking to people who have home. They have no idea what it's like to seek safety in other people - for home to be wherever you lay your head.

I was always an unusual girl.

My mother told me I had a chameleon soul, no moral compass pointing due north, no fixed personality; just an inner indecisiveness that was as wide and as wavering as the ocean. And if I said I didn't plan for it to turn out this way I'd be lying... Because I was born to be the other woman. Who belonged to no one, who belonged to everyone. Who had nothing, who wanted everything, with a fire for every experience and an obsession for freedom that terrified me to the point that I couldn't even talk about it, and pushed me to a nomadic point of madness that both dazzled and dizzied me.

Ez a zene olyan tökéletes. A videója meg mégtökéletesebb. A legjobban azt sajnálom egyébként, hogy Lady Gaga nem készít a Dope-hoz videoklipet, pedig olyan gyönyörű zene, és ah. Annyira imádom hallgatni, annyira imádom, annyira minden. És annyira nem vagyok boldog. És már megint itt sír a pofám, igaz, nem tudok mit csinálni, mert teljesen tanácstalan vagyok.

Az iskolában nincs igazán semmi sem rendben. Anyáéknak mindig azt mondom, hogy jaj minden rendben, meg szeretnek - pedig ez nagyon nincs így. És tudom, hogy én is tehetek róla, ezt nem tagadom, de nem akarom másra sem kenni. Kinek nem inge, nem veszi magára, én magamra vettem, mert van önbecsülésem, és önkritikám, ami sok embernek nincs meg Tiszakécske városán belül. Na mindegy - ez már nem az én dolgom igazából.

Nem is tudom, hogy mit írjak még. Talán írjam azt, hogy ahogy elvesztettem a "barátaimat", jöttek mások? Igen, így mondom, mivel így igaz. Az osztály összeveszett velem, én pedig nyitottam mások felé - gg wp, easy. Egyszerű, bár kicsit rögös út volt - de most gazdagabb vagyok 2 igaz baráttal. Két olyan baráttal, akikért a kezemet adnám, bármikor. És igazából erre olyan büszke vagyok, hogy az valami hihetetlen - mintha lennék valaki. És.. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire üresnek érzem magam az miatt, mert sokszor - az esetek 90%-ban - úgy érzem, hogy ignorálnak. De iskolán kívül meg rendesek, tudunk nevetni. Ancsival két nap alatt kétszer rúgtam be - de nagy dicsőség, geci - , Patrikkal meg két egész napot tudtam eltölteni. És aélfmaéskdfm. Körülbelül így érzem magam, mert sokszor úgy érzem, hogy nem tudom, mit csináljak - nincs túl nagy tapasztalatom abban, hogy hogyan bánjak az emberekkel, hozzájuk illően. Szóval igen, faflkmsadlkg. Rékával meg úgy érzem, kezdünk eltávolodni, ami fáj, de nem tudom, hogy mit csináljak. Fogalmam sincs, hogy mit kéne kezdenem. Semmiről sincs fogalmam. Elég volt.

Itt egy idézet. Ezzel zárok. Még mindig Ride, csak a vége. Olyan gyönyörű, hogy imádom.

Every night I used to pray that I'd find my people, and finally I did on the open road. We had nothing to lose, nothing to gain, nothing we desired anymore, except to make our lives into a work of art.

Live fast. Die young. Be wild. And have fun.

I believe in the country America used to be. I believe in the person I want to become. I believe in the freedom of the open road. And my motto is the same as ever: "I believe in the kindness of strangers. And when I'm at war with myself I ride, I just ride." Who are you? Are you in touch with all of your darkest fantasies? Have you created a life for yourself where you can experience them? I have. I am fucking crazy.

But I am free.