Történt pár dolog mostanság, mint ahogy az előző bejegyzésben is utalgattam rá. Nem is tudom, hogy mivel kezdjem, messziről közelre, vagy fordítva - lehet, hogy az első jobb ötlet lenne.

Kezdeném ott, hogy régen sok dolgot elkúrtam, szó szerint.

Mennyi embert megbántottam egy bejegyzéssel, amit nem is szerettem volna megtenni igazából. Megtanultam az esetből azt, hogy sosem szabad idegesen bejegyzést írnom, mert jó dolog nem fog belőle kisülni. Szóval igazából nem sajnálom azt, hogy mindez megtörtént, mert tanultam belőle, és jó, hogy átéltem ezt is. Viszont a Mózsina alkalmával rájöttem pár dologra az osztályommal kapcsolatban.

Őszintén szólva a tavalyi dolgok után kicsit félve mentem be az idei Móricz Zsigmond napra, de aztán nem bántam meg, hogy bementem. Nagyon jól éreztem magam, sokkal jobban, mint gondoltam, hogy fogom valaha a Mózsina keretein belül (milyen értelmes mondat... nézzétek el nekem plíz).

Másodikok lettünk, 1.3 ponttal lemaradva a 12.A után, ami számomra kissé... Csalódás volt, mert most hozhatnék fel ezernyi érvet, hogy miért nyerhettük volna meg mi, de nem hozok fel egyet sem, mert felesleges. Ez csak egy rohadt vetélkedő, nem leszünk tőle többek, de azért jó lett volna megfogni a kupát. Majd jövőre.

Viszont rájöttem arra, hogy mennyire összetartó egy közösség vagyunk, és azt hiszem, itt az ideje bocsánatot kérnem. Ahogy fogalmaztam magamban (majd később Nórinak is), nyilvános platformon sértettem meg az osztályt, szóval nyilvános platformon fogok tőlük bocsánatot kérni is - úgy érzem, így fair.

Kedves 9.A! Tudom, hogy haragudtok/haragudtatok rám, amit teljes mértékben meg is értek, mert hülye egy fasz voltam, szó szerint. Viszont szeretném, ha tudnátok, hogy legyen bármi, akkor is egy nyolcvankettedik családként tekintek rátok (csak írtam egy random számot, lol). Lehettek bármennyire hülyék, lehettek bármennyire taplók, én is szoktam az lenni, és semmi sem történik ok nélkül; remélem, hogy a jövőben meg fogjuk tudni beszélni a dolgokat, én rajta leszek az ügyön mindenféleképp. Ez a kép meg különösen jól sikerült.

Egyébként a Mózsina napján volt az osztályfőnökünk, Ildi néni születésnapja is, de nem írom le, hogy hányadik, mivel a tortára sem raktuk rá. Aki tudja tudja, aki nem, az nem, én tudom, az osztály tudja, a barátai és pár diák tudja, viszont a táncunk után átadott torta és a születésnapi köszöntő, majd a reakció rá szerintem mindent elárul, és ezt a képet is imádom, mert érzelemteljes. Szóval igen. Remélem azért ezt nem fogja elolvasni az osztályfőnököm.

Mózsina után gondoltunk egyet a 10.B-vel (a második osztályommal), és elmentünk inni a Kókuszba. Elég jól éreztem magam, sikerült kivesézni elejétől a végéig a napot Kocsis tanárúrral, aztán még jól is mulattunk. Kellemes délután volt, aztán még egy annál is kellemesebb este, de nem volt olyan nagyon szép mégsem, néhány dolog belerondított a képbe.

Hogy én milyen gecigonosz vagyok.

Már ebben a bejegyzésben fail lett a legelső mondatom, hogy nem írok haragból. A lófaszt nem. Tapló voltam. Tényleg.

Ettől függetlenül még mindig nem tudom, hogy mitévő legyek.

Másokkal meg egyre jobban kijövök, aminek annyira, de annyira örülök. Egyre több barátom van, és mostmár megtaláltam a saját helyemet a világban, viszonylag gyorsan elmúlt az előző krízis/patthelyzet. Ideje is volt már. A péntek esti beszélgetés úgy érzem, sokat segített feldolgozni a dolgokat, és igen, úgy tekintek már néhány emberre, mint fogadott húgomra/öcsémre. Szeretem a barátaimat.

Mellesleg száradjon le a feje az összes pletykás kis köcsögnek Tiszakécske városának keretein belül.

Azt hiszem, ennyit akartam. Ja. Ennyi mára.