Találtam egy zenét, ami jelenlegi lelki világom tökéletesen leírja, körbefesti. Mindjárt beszúrom, de előtte inkább fűznék hozzá pár sor magyarázatot, hogy miért is az, ami, aztán remélhetőleg mindenki meg fogja érteni a dolgokat, ha meg nem, akkor szívás az egész, viszont ahhoz, hogy megértsétek, regisztráció szükséges, szóval bocsi.

Up and away, I'm an alien

A zene maga amúgy egy elég jó zene, régóta ismerem, viszont az utóbbi pár napban jutott el a tudatomig az, hogy mit is jelent. Sokan vannak úgy, hogy egy zene jelent nekik valamit, egy korra emlékezteti őket, vagy egyszerűen csak érzelmeket táplálnak maga az adott zene iránt.

Három részre osztható a Wiped Out!, ez a három rész elég jól megkülönböztethető egymástól, és most akkor megint összevissza beszéltem, és inkább berakom a zenét, hallgassátok meg, kíváncsi vagyok, hogy ti hogy fogjátok hallani a dolgokat. Ha meghallgattátok, akkor utána olvassátok el a magyarázatom, azaz inkább az értelmezésem.

Első rész: az első sor bevezet úgy az egész lelkivilágba. Lost and afraid, a bejegyzés címe is ez. Számomra ez a rész a totális megsemmisüléshez vezető út legeleje, ahol még talán lehetne visszaút, talán meg lehetne oldani a problémákat, és nem okoznának visszafordíthatatlan kimenetelű dolgokat. Aztán - még szintén az első részhez tartozva - jön az a rész, ahol már ráléptünk a megsemmisülés útjára, és lépkedünk a purgatórium egyre mélyebb és mélyebb szintjeire, hogy aztán a nulladik, vagy inkább az utolsó szinten találkozom a sátánnal.

Átlépünk közben a második részbe, abba a részbe, ahol egy év után újra kikötöttem. Egy év harmónia, egy év mindenféle bullshit nélkül, aztán megint itt. Ahol a lélek harcol a testtel, hogy ne csináljon faszságot, aztán egyszercsak bejön a tévé hangyás képe, elsötétül a világ, és megcsinálod a faszságot, bántod saját magad azért, hogy ne a lelked fájjon, hanem a tested, tehát a lelki fájdalmad átvezeted fizikaiba, mert azt sokkal jobban el tudod viselni, mint azt, hogy a lelked mélyén totálisan eltűnsz, porrá zúzódsz. Aztán megbékélsz a dologgal, rájössz, hogy egy idióta suttyó fasz vagy, akiből az életben nem lesz senki sem.

És jön az elfogadás, a pozitív világlátás, hogy van még esélyed a boldogságra. Talán. Hogy van még olyan ember, aki szeret azért, aki vagy. De aztán rájössz, hogy amúgy nem, nincs, és megint kezdődik az egész elölről.

Ördögi egy körforgás, de ezt csinálja a depresszió. Ebbe taszítja bele a "tulajdonost", azt az embert, aki szeretne boldog lenni, de nem tud. Vagy saját maga miatt, vagy a külső behatások miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert a sátán az örökkétartó boldogtalanságra kárhozatta. Who knows.

Sokan megkérdezik azt, hogy minden rendben van-e velem, és mindig úgy válaszolok, hogy ne kérdezősködjenek tovább, ergo

"Igen, minden rendben."

De egyébként, úgy legbelül, tényleg, mélyen legbelül tudom én is, hogy nem, semmi sincs rendben, és nem érzem úgy, hogy minden rendben lenne. A mindennapokat ugyanúgy töltöm el, minden egyes nap ugyanaz a bevett szokás: felkelek reggel, megiszom a kávém, cigizek, elmegyek az iskolába, hazajövök az iskolából, gépezek, lefekszem. És ezt így minden egyes kibaszott nap az elejétől kezdve a végéig ismételve. Eljutottam arra a szintre, hogy régen néhányan tudtak még a létezésemről, mostanra viszont a süllyesztő legmélyében végeztem, senki nem tudja, hogy mi van velem, senki nem tudja, hogy mi a problémám, még anya, sőt, mama sem, mert megtanultam leplezni, vagy csőből rávágni a "mi baj van?" kérdésre a semmit mondó választ, magát azt, hogy "semmi". És ez igazából így pár hónap alatt elkezdett felemészteni, és nem tudom, hogy mikor fog totál elborulni az agyam, és azt mondani, hogy kösz, nekem elég volt ennyi, és nem kérek többet ebből a bullshitből, kaptam eleget a 19 év alatt.

És tényleg, fogalmam sincs, hogy mikor fogok végérvényesen összeroppanni és fatális hibát elvéteni. Komolyan mondom, félek saját magamtól, mert megint visszatér az az álmom, amiben elfojtott agressziót vélek felfedezni: piros szoba, piros én, előttem azok az emberek, akik számítanak még nekem valamit, szeretem őket, én pedig lelövöm, megkínzom és megölöm őket, majd a végén röhögök. És nem ez a legdurvább, hanem az, hogy egyszerűen nem tudok felkelni belőle. Az agyam nem érzékeli azt, hogy én ezt nem akarom (vagy akarom, csak nem akarom kimutatni a valóságban), és nem kelt fel, nem kongatja meg a vészkorongot, hogy hahó, ezt nem kéne. De sokszor már meg sem visel igazából, csak akkor, amikor realizálom, hogy mit is álmodtam.

Na, most, hogy adtam egy kis csámcsognivalót a keselyűk szájába, kis élménybeszámolót is írnék.

Ma voltunk Educatio kiállításon, amiről úgy vegyes érzésekkel távoztam. Többet vártam őszintén szólva, sok iskola ki sem vonult arra fogva, hogy túljelentkezés van náluk. Nem is értettem egyébként, hogy akkor miért nem tudnak kivonulni, de nem is akarom megérteni, úgy érzem. Időközben eldöntöttem azt is, hogy webdesign- és webprogramozó irányultságban akarok elhelyezkedni, szóval felkutattam egy-két felsőoktatási intézményt, hogy most akkor hol is lehetne ilyet tanulni, de előrébb nem jutottam.

Kétes indulóként indul alapból a Metropolitan egyetem. Nagyon szimpatikus, viszont nagyon durván drága is. A szak, amire szeretnék menni (tervezőgrafika, alapszak) 450.000 Ft/félév, és van belőle hat félév, ergo 2.700.000 Ft csak az, hogy kapjak egy papírt, és hát öhm. Enyhén szólva borsos összeg.

Van még a Képzőművészeti Egyetem, ott is van szintén tervezőgrafika, de nem tudom. Indul még a versenyben az egri Eszterházy Károly főiskola is, ott is van ilyen szak, és a csaj, aki mesélt róla, igaz felszínesen, de mesélt róla, és az pont az, amire nekem rohadtul de szükségem van.

Educatio után átmentünk Arénába, ott meg találkoztam Levivel, de basszameg, olyan szinten... Felszabadultam, hihetetlen. 20 percet tudtunk volna beszélni, de szerencsére az osztályfőnök megengedte, hogy velük menjek a Milenáris parkba, ergo metróztunk, beszélgettünk, cigizgettünk, flasheltünk, kurvajó volt kiszakadni végre-valahára abból a bullshitből, amibe minden egyes telibebaszott nap bele vagyok kényszerítve. Persze a susmus jött egyből, hogy én miért velük megyek, miért különcködöm már megint, de abban a pillanatban épp nem érdekelt.

Szummázva: nem vagyok boldog, sőt. De próbálom magam kordában tartani.