Egy novellaíró-versenyen, igaz, nem volt nagy, neves verseny meg semmi hasonló, de harmadik lettem, és ez sokat jelent számomra. Szóval úgy döntöttem, hogy Facebook után ide is kiposztolom.

Boldog vagyok, és a felhők felett jópár méterrel járkálok. A lábam nem éri el a földet, olyan boldog vagyok, konkrétan pillangót lehetne velem fogatni. Vannak barátaim, vannak okaim azért, hogy éljek, hogy tényleg feltétlenül boldog legyek, és megmutathassam a világnak azt, hogy vagyok valaki, hogy érek valamit. Nem állít meg semmi, nincsenek korlátok, nincsenek olyan emberek, akik tudnák szabályozni azt, hogy hogy érezzek, mit csináljak, nem tudja senki sem befolyásolni azt, hogy hogy érzek. Csak én vagyok.

Csörög az óra, 5:30 van. Elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt, nem megyek ma dolgozni, mivel szabadságon vagyok. Pedig alapvetően nem rám vall az, hogy ha tudom, hogy másnap nem megyek dolgozni, akkor nem kapcsolom ki az ébresztőt. Ettől függetlenül ha már felébredtem, kipattanok az ágyból és elvégzem szokásos reggeli rutinom: mosakodás, gyors tusolás, aztán felteszem a kávét főni, hogy mire felkel, friss legyen és lehetőleg forró. Miközben a kávézaccot ürítem ki a kávé tartójából, elgondolkodom az álmomon, és azon, hogy mikor is voltam utoljára úgy igazán boldog, aztán rádöbbenek, hogy nem mostanában. Ördögi egy körforgás, de ezt teszi a depresszió. Ebbe taszítja bele a "tulajdonost", azt az embert, aki szeretne boldog lenni, de nem tud. Vagy saját maga miatt, vagy a külső behatások miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert a sátán az örökkétartó boldogtalanságra kárhozatta. Ki tudja.

Sokan megkérdezik azt, hogy minden rendben van-e velem, és mindig úgy válaszolok, hogy ne kérdezősködjenek tovább, ergo "igen, minden rendben", De egyébként úgy legbelül, tényleg, mélyen legbelül tudom én is, hogy nem, semmi sincs rendben, és nem érzem úgy, hogy minden rendben lenne. A mindennapokat ugyanúgy töltöm el, minden egyes nap ugyanaz a bevett szokás: felkelek reggel, megiszom a kávém, cigizek, elmegyek a dolgozni, hazajövök, itthon is dolgozok, megcsinálom a ház körüli dolgokat, mosok, főzök, takarítok, fürdök, lefekszek. És ezt így minden egyes kibaszott nap az elejétől kezdve a végéig ismételve. Eljutottam arra a szintre, hogy régen néhányan tudtak még a létezésemről, mostanra viszont a süllyesztő legmélyében végeztem, senki nem tudja, hogy mi van velem, senki nem tudja, hogy mi a problémám, még anya, sőt, Ő sem, mert megtanultam leplezni, vagy csőből rávágni a "mi baj van?" kérdésre a semmit mondó választ, magát azt, hogy "semmi". És ez igazából így pár hónap alatt elkezdett felemészteni, és nem tudom, hogy mikor fog totál elborulni az agyam, és azt mondani, hogy kösz, nekem elég volt ennyi, és nem kérek többet ebből a bullshitből, kaptam eleget a 23 év alatt.

És tényleg, fogalmam sincs, hogy mikor fogok végérvényesen összeroppanni és fatális hibát elvéteni. Komolyan mondom, félek saját magamtól, mert megint visszatér az az álmom, amiben elfojtott agressziót vélek felfedezni: piros szoba, piros én, előttem azok az emberek, akik számítanak még nekem valamit, szeretem őket, én pedig lelövöm, megkínzom és megölöm őket, majd a végén röhögök. És nem ez a legdurvább, hanem az, hogy egyszerűen nem tudok felkelni belőle. Az agyam nem érzékeli azt, hogy én ezt nem akarom (vagy akarom, csak nem akarom kimutatni a valóságban), és nem kelt fel, nem kongatja meg a vészkorongot, hogy hahó, ezt nem kéne. De sokszor már meg sem visel igazából, csak akkor, amikor realizálom, hogy mit is álmodtam.

Abbahagyom a gondolkodást, 6:30, csörög az órája. Szokásos műmosolyt felveszem magamra, leplezve azt, hogy nem, nem vagyok boldog, mert ha rájönne, hogy nem vagyok az, magát hibáztatná. Pedig nem ő a hibás, hanem én.

Öntök egy kis kávét a két kávéskanál cukorra, bekapcsolom a rádiót, és elindulok a szoba felé. Amikor az ágyhoz érek, adok egy puszit a homlokára, látom, hogy mosoly húzódik az arcára. Örülök annak, hogy van valaki, akinek még okozhatok boldogságot, igaz, csak átmenetit. De boldogság. Olyan dolog, amire éhezek legbelül, és mégse akar sikerülni, mégse akar összejönni. Szar az egész.

Kimegyek. Megvárom, amíg felöltözik, közben csinálok neki tízórait a munkahelyre - óvónő az óvodában, kell neki a táplálék a sok lurkó mellé, hogy ne úgy térjen haza, mint egy zombi. 2 perc múlva ahogy kijön, arcomra furcsa mosoly ül: úgy érzem, egyszerre vagyok szerencsétlen és szerencsés is. Szerencsétlen azért, mert egy ilyen nő mellett nem tudok boldog lenni, és szerencsés azért, mert mégsem hagyott még itt a picsába egyedül meghalni. Végignézem, ahogy bebugyolálja magát a kinti, meleg ruhába, nagyon jól áll rajta ez a térdig érő szövetkabát. Ahogy végzett az öltözéssel, odalépek hozzá, adok neki egy puszit, és a tízórait a kezébe nyomom.
- Várlak haza - mondom neki kicsit fáradtan, kicsit reményvesztve, de ő ezt nem veszi észre.
- Sietek haza. Főzöl valamit?
- Még meglátjuk. Viszont siess, mert elkésel.

Bólint egyet és elindul. Ahogy becsukódik az ajtó, levetem magamról a mosolyom, és újra magamba roskadok. A rádióban a Million Reasons szólal meg, ami az alaphangulaton sokat ront, mondhatni, hogy negatív irányban, de ebből már nem szabadulok.

Csörög a telefonom. Rossz érzésem van, nem szokása 7 órakor csörögni. Ahogy közelebb megyek a telefonhoz, látom, hogy anya képe van kint a telefonon, ami már rossz jel reggel hétkor. Fél óra múlva leteszem a telefont, és teljesen összetörök. Úgy roppanok össze a nyomás alatt, mint a frissen fagyott jég a kisebb kátyúban. Azt mondta anya, hogy ne csináljak hülyeséget, holnap eljön, és tartsak ki. De nincs miért kitartsak.

Bemegyek a szobába, és az ingeim között eldugott dobozt kiveszem, kiviszem a konyhába. Magam elé veszem a hat kazettát és a diktafont, bedugom az első kazettát, és elkezdem mesélni az életem, születésemtől kezdve egészen addig a pillanatig, amíg be nem fejezem az egészet. Elmagyarázom, hogy hogy érzek, hogy miért érzek úgy, ahogy. Vázolom, hogy nem egyszer volt segélykiáltásom, nem egyszer kongattam meg a vészharangot, de én akartam így, én akartam azt, hogy ez történjen. Vázolom, hogy mi volt az a bizonyos pont a mondat végén.

Dél van, ahogy befejezem az egészet, telebeszéltem hat kazettát. Magamban megveregetem a vállam, ügyes voltam. Papírt és tollat ragadok, elkezdek körmölni, Neki írom, és bocsánatot kérek tőle. Megmondom, hogy nem tehet róla, saját döntés, és lépjen tovább.

Előkerítem a bőröndöm, összepakolok, kabátot ragadok és elindulok Buda felé, a Szabadság hídon keresztül. Út közben sok ismerős arccal találkozom, de nem látnak semmit, mivel mielőtt kiléptem az ajtón, a szokásos műmosolyom felvettem, hogy senki se lássa azt, hogy baj van. Magamban akarok lenni. Igaz a mondás: zene be, világ ki.

A hídhoz érve szétnézek. Nincs sok ember. A híd közepén megállok, gondolkodom. Túlélem ezt? Egyáltalán túl akarom én ezt élni? Gondolatspirálba keveredtem, és nem akarok, illetve inkább nem tudok belőle szabadulni. Bedugom a fülhallgatóm, és elindítom az Afraidet. Félek vajon? Milyen lesz ezek után az élet? Nem tudom.

Lógatni akarom a lábam. Felülök a híd korlátjára, igaz, lassan, mert csúszik, de sikerül. Senki nem áll meg mellettem, senki nem kérdezi meg, hogy minden rendben van-e, és senki nem szól, hogy ugyan menjek már vissza a járdára, mert ez így nem lesz jó. Rohanó világban élünk, ahol nem érünk rá az emberek faszságaira, és a sajátunkét helyezzük előtérbe - dehát ez így van rendjén. Lenézek a bőröndömre, és továbblépek a Female Robbery-re.

Ellököm magam a hídtól. Ahogy zuhanok a víz felé, átértékelődik bennem minden. Vége a sok bullshitnek, vége van mindennek, mostmár csak én vagyok, saját magammal. A harcot nem a társadalommal, nem a szüleimmel, nem a barátaimmal vívom, hanem saját magammal. Érzem, hogy közeledik a vízfelszín, hideg, nem is akármennyire. Viszont végre érzek valamit, ami felszabadít, és engedi azt, hogy megnyugodjak. Becsukom a szemeimet, és lepörög előttem minden. Fél másodperc múlva kinyitom, körülbelül fél méterre vagyok a vízfelszíntől. Megint itt van az a furcsa érzés, amit nem igazán éreztem még soha sem, aztán rájövök arra, hogy egyszer éreztem, és tudatosul bennem az egész, hogy mit érzek.

Szabad vagyok.