Oké tudom, hogy tegnap írtam egy csomót meg minden, de most úgy érzem, hogy basszus, megint írnom kell. Elkapott egy ilyen, hogy is mondjam, "láz", ami azt hozza ki belőlem, hogy le kell írjam azt a sok bullshitet, ami az agyamban kering jobbra meg balra ahhoz, hogy egyáltalán tudjak aludni bármit is. Mármint na, nem megy az írás még mindig, viszont írnom kell. És most nem az van, hogy "basszus már megint írnom kell", egyszerűen késztetést érzek arra, hogy megtegyem. Tényleg. Rég volt már ilyen.

Szóval épp Twittert pörgettem orrbaszájba, amikor elém ötlött egy tök random csaj tweetje, mert valaki lájkolta, vagy mi a faszt kell csinálni Twitteren. (Amúgy itt tudsz követni, habár annyira nem használom.)

Ez mind szép és jó, de hogy a faszba jön mindez ahhoz, hogy írnom kell? Úgy, hogy elkapott az amolyan sárga irigység, ami aztán amolyan szomorúságba meg sadboy-feelingbe csapott át. Na jó, azért annyira irigység nem, de utóbbi annál inkább.

Adott egy lány. Mindenki megbolondul érte ahogy észrevettem, kedvelik itt, kedvelik ott, dolgozik, szép, csinos, tényleg minden, amit el lehet képzelni, és mégis egy ribanc (?). Mármint ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bárki alá fekszik két szép szeméért (habár ki tudja, ezt nem írja ki Twitterre), közbe meg félig-barátja van, mármint van is, meg nincs is. Szereti, nem szereti, mégis szereti, tökre azt mutatja, hogy nagy a szerelem, de közbe meg más palikkal randizik, meg minden ilyen faszság, amit el lehet képzelni.

Nem mondom, hogy ribanc, mert nem ismerem, de abból a durván 100-150 tweetből, amit elolvastam, ez jött le, sorry not sorry. És aztán rájöttem arra is, hogy a pali akivel "kavar" (?) az egészről amúgy kurvára tud, és nem zavarja. Tehát így kurva nagy wtf az egész, inkább be is zártam a faszba az egészet, mielőtt felbaszott volna, habár ahhoz már késő volt.

És akkor itt jön a képbe az, amiért úgy érzem, írnom kell: miért csinálja ezt bárki is? Mármint azt, hogy együtt van valakivel, meg nem is, de közbe meg másokkal randizik, meg éli a szingli életet. Lehet, hogy én vagyok túl maradi (nem hiszem), és az én értékrendembe nem fér bele ez a viselkedés, de azért mindenféleképp kicsapta a biztosítékot. Nem teljesen, de azért egy kicsit mégis, és lehet, hogy érthető az én álláspontom is, de az is lehet, hogy csak szimplán egy irigy, antiszoc fasz vagyok, akinek járna sok dolog, csak nem kap az alkalmon.

Szóval lényeg a lényeg: én, akinek ebből az egészből soha nem járt ki, irigylem azért az ilyen embereket. Mondjuk alapból már azokat az embereket is irigylem, akik egyáltalán mernek nyílni ilyen téren. És jöhet az, hogy nekem is kellene, meg lehetne rá esélyem, nem, nem lehetne. Valószínűnek tartom hogy az egész kisugárzásom kihatással van ezekre a dolgokra, és így árasztom magamból a "ne szólj hozzám ha jót akarsz" energiát, vagy csak kiül magamra az, hogy egy vérbeli köcsög vagyok, aki nincs megelégedve magával. Mert lehet, hogy azt mutatom kurva sokszor, hogy fú geci ennél jobb pali már nem is lehetnék, de mindig ott van bennem az, hogy amúgy egy szarkupac vagyok.

És hogy miért érzem így? Nem tudom. Nem vagyok egy fuckboy, nem vagyok se helyes, se szép, nem tudok jól öltözködni, mert egy csóró zsidó geci vagyok (de azért a gépre kidobtam 127 ezret, ügyes vagy te fasz), aki amúgy már rég ki akar repülni a családi fészekből,

csak nem tud.

Nincs meg az az anyagi, illetve szociális háttér, ami kell ahhoz, hogy én boldoguljak egyedül bárhol is. Hiába érzem azt, hogy már rég készen állok rá, valószínűleg nem, nem állok rá készen, és ez sokszor megőrjít. Pedig már annyira, de annyira laknék egyedül, de tényleg.

Egyébként tudom azt, hogy nem a személyiségemmel van a baj, hanem a kinézetemmel. Sokan tényleg külső alapján ítélnek elsőnek (hogy ítélnének), és így a röpke 100-110 kilómmal tényleg nincs esélyem arra, hogy bármi is legyen belőlem. Nem értem, hogy hogy csinálják sokan azt, hogy 150 kilóval olyan magabiztosságuk van, amilyenről én még csak álmodni se merek, mindezt amúgy totál komolyan gondolva.

Elgondolkodom néha azon, hogy mi értelme van egyáltalán annak, hogy élek. Nem is csinálok semmi normális dolgot - nincsenek barátaim, nincsen konkrétan senkim. Idén nyáron kétszer ha kimozdultam, abból egy a nyaralás. Nincs kivel menjek, ha rá is írok valakire, akivel régebben jóba voltam, denied leszek. Boti egy éve ígérgeti, hogy találkozunk, tényleg találkozunk, aztán már 2 éve nem is láttam, de rájöttem arra, hogy nem is akarok már vele találkozni.

Emesével is megváltoztak a dolgok. Amióta friendzoneolt, nem beszélünk, a sebemet nyalogatom. Próbál velem kapcsolatba lépni, nem megy neki, de még nekem sem. Nyilván megint 2-3 év, mire begyógyul a seb, és sikerül vele újra úgy beszélni, mint azelőtt. Vagy elfogadom azt, hogy soha nem lesz köztünk semmi, és csak túl részeg volt, amikor az esélyre adott egy kis szikrát.

Hogy mi lesz a továbbiakban? Fogalmam sincs. Mint ahogy arról sem, hogy egyáltalán lesz-e olyan valaki, aki le mer velem állni akár egy kávéra, vagy bármi.

Amúgy fun fact: regisztráltam Tinderre, 5 nap alatt lett 2 párom, abból egy az osztálytársam, a másik meg baszott válaszolni. Azóta meg se nyitottam újra, mert az is csak felbaszott.

És akkor mostmár lehet tényleg nyomorultnak hívni.