Mint látjátok, másfél hónap után új dizájn került fel, valami karácsonyi stílusú. Asszem. Habár nem vittem túlzásba a karácsonyi hangulatot, elintéztem ezzel a lila-barna kombinációval, ami szerintem egy elég jó kombináció. Nem is tudnám mihez hasonlítani ezt a lilát, talán szilva. Vagy igazából nem tudom, hogy mi a pontos neve - nem vagyok nő, hogy az árnyalatokat meg tudjam különböztetni. LILA! És kész.

Már tegnap is akartam írni pár sort, csak nem vitt rá a lélek, nem volt kedvem egyáltalán. Most se hiszem, hogy túl hosszú bejegyzés lesz, mivel most sincs kedvem túl sok, mondjuk semmihez sincs kedvem. Már ahhoz lenne kedvem, hogy szépen együtt legyen a család a fa előtt, beszélgessünk, együtt üssük el az időt. De azt már nagyon.

Mindenki ajándékát tudom egyébként, csak a sajátomat nem, és kicsit frusztrál. Habár nem számítok nagy dolgokra, mert nem is kértem semmit, mert ami kellene, az nagyon drága a mi pénztárcánkhoz, így inkább csak annyit mondtam anyáéknak, hogy vegyenek azt, amit gondolnak, hogy örülnék neki. A telefont meg már meg sem említettem nekik. Tesóm például azt fog kapni, elég egy telefon is egy karácsonyra. Öcsém meg Supra cipőt kap tőlem és anyáéktól közösen, mert befeleztük az ajándék árát, és kurvajól néz ki. Jó volt az az 50% kedvezmény a Garage Store-ban.

A karácsonyi ajándékozás is megvolt az iskolában. Nem vittem túlzásba, csak egy pizzát vettem Nórinak, de azt szívből, szeretettel megspékelve. Örült is neki, mint majom a farkának. Én meg sálat kaptam meg csokit Kristóftól, pont ugyanolyan sálat egyébként, amilyet kinéztem. Mondjuk az annyira nem volt puha, mint amit kaptam (mármint amit kinéztem magamnak), szóval ez még egy jobb ajándék is volt. Örültem is neki. Azóta mindig azt használom, ha megyek el itthonról.

Sose fogom megérteni azokat az embereket, akik december 23-án este 10-kor mennek el vásárolni. Nagybevásárolni. És aztán meg nem tetszik az, ha kilométeres sor áll az ASCO-nál (önkiszolgáló pénztár), mert ugye este 10 után nem szokott pénztár üzemelni. Be is baszna. De mondjuk alapból azokat az embereket sem értem, akik 23-ra tartogatják a bevásárlást. Csak másfél millió kápé volt a pénztáramban tegnap, másik 2 millió bankkártya, meg százezer bözske. Műszak előtt meg mindenkit megajándékoztam, aki kicsit is kedves a szívemnek, szóval Erikának (csoportvezető) vittem egy jó nagy adag halászlevet, mert mondta, hogy nem tud főzni. A többieknek meg mézeskalácsot. Mindenki örült mindennek, én meg boldog voltam, mert beülhettem a 17-es kasszába a halászlének köszönhetően (ez azért nagy szó, mert oda csak tescós dolgozók ülhetnek be, diák nem, és közel van a vevőszolgálathoz).

Amúgy miért rühellik az emberek ennyire Carát? Szerintem olyan szép.

Valamit még írni akartam, biztos vagyok benne. Ja, meg is van. Be akartam linkelni ezt a zenét, mert épp ezt hallgattam, amikor a bejegyzés címét adtam meg. Annyira jó. Habár nincs karácsonyi feelingje, szóval annyira mégsincs meg a karácsonyérzet. Az meg nonszensz, hogy 12°C volt ma délután. Na mindegy. Kellemes húsvétot, emberek.

Viccet félretéve: mindenkinek szeretnék békében és szeretetben teljes boldog karácsonyt kívánni. Itt egy zene is. Na pá.

Annyira elegem van a Spotify-ból. Elindítom a zenét, erre bebasz még elé egy kurva hirdetést. Hát komolyan mondom, szánalmas, hogy minden 3. vagy 4. zene után reklám van, és ha lehalkítom 20% alá, még a hirdetés is leáll. És motmár nem csak 2 reklám megy, hanem egymás után 3. Szóval Zsolt után a Spotify kapja be a farkamat.

Olyan rég írtam már, azt se tudom, mit kellene.

Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy egy drága baszik köszönni, na hát ez a helyzet még mindig nem változott, de az az igazság, hogy nem is vágyom arra a kibaszott "szia" szavacskára. Egyszer (!) azóta már visszaköszönt, de akkor is inkább maradt volna csendben, lehet jobban jártunk volna mindketten. Ja, és szarok rá, írhat nekem ódákat arról, hogy mekkora szar ember vagyok, nem vagyok szarabb, mint ő. Hop, és most akkor lejárattam. Szegény én, szegény ő. Az meg már egyenesen gáz, hogy a pasija hamarabb köszön nekem, mint ő, pedig vele nem is voltam jóba. Kellemetlen.

IGAZÁBÓL fogalmam sincs, hogy mit is érzek, de lehet, hogy jobb is, mert ha érezném, akkor kő kövön nem maradna. Tanácstalan is vagyok, de majd egyszer csak rájövök.

Pénteken volt a szalagavató, csinos volt mindenki, várható volt. A ruhatárban meg tök jó volt a hangulat. Hányszor fogom még leírni két mondat alatt a "volt" szót?
Ja, egyébként ruhatár. Elején nagyon komolyan vettük, aztán amikor bedobtam magamat már mindenki szart rá, mindenki szabadon járt fel-le, ki-be, meg ilyenek. Aztán meg kiderült egy csomó turpisság egy olyan személytől, akiben megbíztam, de úgy néz ki, kár volt. És mindezek után még csodálkozott, hogy nem szólok hozzá, és megsértődtem. Lófaszt sértődtem meg, inkább csak fájt az a pofon, amit kaptam tőle. Várhatja a következő dolgot, amit elmondok neki, mert nem fogok semmit sem. Ez a büntetés. Mert az a kellemetlen dolog, amikor 6 ember előtt égetnek be az ő faszsága miatt, na az leírhatatlan. Kinek nem inge meg ne vegye magára, de te inkább vedd.

Annyit kell mostanában dolgoznom, hogy kiég a hajam. Kár lenne érte, mert tök szép, sűrű, meg fekete. Azaz állítólag sötétbarna, legalábbis anyáék azt mondják mindig, de szerintem fekete. Vagy csak tényleg férfiból vagyok és nem tudom megkülönböztetni a sötétbarnát a feketétől.
Visszatérve a munkára egyébként örülök neki, mivel legalább januárban több pénzem lesz, amiből legalább egy húszast el akarok verni Márk születésnapjára. Meg majd valamikor februárban szeretnék venni magamnak telefont. 18. születésnapomra meglepem magamat egy új telefonnal, mert a mostanit már kivágnám a picsába a kukába úgy, hogy háromba repedjen. Minimum. A minap 3 percig vártam arra, hogy betöltsön egy rohadt oldalt, de nekem meg közben sietnem kellett volna, erre a 4. percben kiírja, hogy "A böngésző alkalmazás leállt". Kicsit sem jöttem idegbe. Anyámék meg nem értik, hogy miért vagyok mindig idegbeteg.

Ma reggel úgy ébredtem fel, hogy sík ideg voltam, de tudom már, hogy miért. Azt álmodtam, hogy a Tescoban dolgoztam (már álmaimban is a munkahelyem szerepel), és már 2. órája túlóráztam, és nem tudtam bezárni mert mindig jött új vevő, én meg már a hajamat téptem idegemben és ugattam fűvel fával. Nagyon szar érzés volt.

Mamának holnap lesz a születésnapja, és holnap kapok fizetést. Elég érdekes egybeesés. Szóval reggel úgy megyek el, hogy viszem magammal a bankkártyámat, a PIN kódomat meg nem tudja senki sem, szóval nem érdemes ellopni. A legviccesebb az egyébként, hogy én magam sem tudom a PIN kódomat. Na mindegy. De nem tudom, mit vegyek mamának. Gondolkodtam azon, hogy ilyen Pickwick-ajándékcsomagot veszek bögrével, de lehet, hogy egy parfümnek jobban örülne. Vagy hajlakknak, mert mindig tőlem akar kérni, de nekem sincs. Nem tudom még, holnap eldöntöm, de elverem a fizetésemet, mert nadrágot is akarok venni. Szép feketét. Meg majd Nike AirForce-t is, full feketében. Pontosan ilyet. Olyan gyönyörű.

Szerdán meg megyek fogorvoshoz. Ironikus, hogy egy gyökérnek gyökérkezelést kell csinálni. Egyébként kedden voltam a legelsőn, kaptam elsőnek 2 injekciót, aztán még másik kettőt, ebből kettő ment az ínyembe, egy a szájpadlásomba, egy meg egyenesen bele a fogamba, miután kifúrta (igen, oda belülre). Aztán meg kitépte az ideget, és mutogatta nekem, hogy nézd, ilyet fogok még kivenni, egészen pontosan kettőt. Mondom anyád, erre lehet nem voltam kíváncsi.

Ma meg megyek megint dolgozni, 5 és fél órát. Ez legalább 6000 forint, mert délutánra megyek, és délután 6-tól 1066-os órabérem van. #YOLOSWAG

A végére meg még bevágok egy szvetör vedört. Megyek enni, pá.

Utóirat: Zsóttira nem tértem ki. Pedig annyira szerettem volna elküldeni a kis élettelent a picsába, de nem sikerült. Azért a seggemet még kinyalhatja.

Történt pár dolog mostanság, mint ahogy az előző bejegyzésben is utalgattam rá. Nem is tudom, hogy mivel kezdjem, messziről közelre, vagy fordítva - lehet, hogy az első jobb ötlet lenne.

Kezdeném ott, hogy régen sok dolgot elkúrtam, szó szerint.

Mennyi embert megbántottam egy bejegyzéssel, amit nem is szerettem volna megtenni igazából. Megtanultam az esetből azt, hogy sosem szabad idegesen bejegyzést írnom, mert jó dolog nem fog belőle kisülni. Szóval igazából nem sajnálom azt, hogy mindez megtörtént, mert tanultam belőle, és jó, hogy átéltem ezt is. Viszont a Mózsina alkalmával rájöttem pár dologra az osztályommal kapcsolatban.

Őszintén szólva a tavalyi dolgok után kicsit félve mentem be az idei Móricz Zsigmond napra, de aztán nem bántam meg, hogy bementem. Nagyon jól éreztem magam, sokkal jobban, mint gondoltam, hogy fogom valaha a Mózsina keretein belül (milyen értelmes mondat... nézzétek el nekem plíz).

Másodikok lettünk, 1.3 ponttal lemaradva a 12.A után, ami számomra kissé... Csalódás volt, mert most hozhatnék fel ezernyi érvet, hogy miért nyerhettük volna meg mi, de nem hozok fel egyet sem, mert felesleges. Ez csak egy rohadt vetélkedő, nem leszünk tőle többek, de azért jó lett volna megfogni a kupát. Majd jövőre.

Viszont rájöttem arra, hogy mennyire összetartó egy közösség vagyunk, és azt hiszem, itt az ideje bocsánatot kérnem. Ahogy fogalmaztam magamban (majd később Nórinak is), nyilvános platformon sértettem meg az osztályt, szóval nyilvános platformon fogok tőlük bocsánatot kérni is - úgy érzem, így fair.

Kedves 9.A! Tudom, hogy haragudtok/haragudtatok rám, amit teljes mértékben meg is értek, mert hülye egy fasz voltam, szó szerint. Viszont szeretném, ha tudnátok, hogy legyen bármi, akkor is egy nyolcvankettedik családként tekintek rátok (csak írtam egy random számot, lol). Lehettek bármennyire hülyék, lehettek bármennyire taplók, én is szoktam az lenni, és semmi sem történik ok nélkül; remélem, hogy a jövőben meg fogjuk tudni beszélni a dolgokat, én rajta leszek az ügyön mindenféleképp. Ez a kép meg különösen jól sikerült.

Egyébként a Mózsina napján volt az osztályfőnökünk, Ildi néni születésnapja is, de nem írom le, hogy hányadik, mivel a tortára sem raktuk rá. Aki tudja tudja, aki nem, az nem, én tudom, az osztály tudja, a barátai és pár diák tudja, viszont a táncunk után átadott torta és a születésnapi köszöntő, majd a reakció rá szerintem mindent elárul, és ezt a képet is imádom, mert érzelemteljes. Szóval igen. Remélem azért ezt nem fogja elolvasni az osztályfőnököm.

Mózsina után gondoltunk egyet a 10.B-vel (a második osztályommal), és elmentünk inni a Kókuszba. Elég jól éreztem magam, sikerült kivesézni elejétől a végéig a napot Kocsis tanárúrral, aztán még jól is mulattunk. Kellemes délután volt, aztán még egy annál is kellemesebb este, de nem volt olyan nagyon szép mégsem, néhány dolog belerondított a képbe.

Hogy én milyen gecigonosz vagyok.

Már ebben a bejegyzésben fail lett a legelső mondatom, hogy nem írok haragból. A lófaszt nem. Tapló voltam. Tényleg.

Ettől függetlenül még mindig nem tudom, hogy mitévő legyek.

Másokkal meg egyre jobban kijövök, aminek annyira, de annyira örülök. Egyre több barátom van, és mostmár megtaláltam a saját helyemet a világban, viszonylag gyorsan elmúlt az előző krízis/patthelyzet. Ideje is volt már. A péntek esti beszélgetés úgy érzem, sokat segített feldolgozni a dolgokat, és igen, úgy tekintek már néhány emberre, mint fogadott húgomra/öcsémre. Szeretem a barátaimat.

Mellesleg száradjon le a feje az összes pletykás kis köcsögnek Tiszakécske városának keretein belül.

Azt hiszem, ennyit akartam. Ja. Ennyi mára.

Néha csak fognám magam, és kiszaladnék a világból - úgy érzem, az lenne a legjobb megoldás a problémáimra. Nem tudom, hogy mit érzek, kavarog bennem minden, ami eddig betáplálódott. Csalódottság, féltékenység, és egyszerre az a fojtogató, összes levegőmet elszívó ürességérzet. Nem találom a helyemet a világban, bárhogyan keresem, és reményvesztve keresem a megoldást erre. Mit csináljak? Hogy oldjam meg? De erre nem tudhatja más a választ, csak én - ergo hiába tenném fel ezeket a kérdéseket bárkinek, úgyse tudná rá a választ. Senki sem.

Anyával megbeszéltük a tegnapi nap után, hogy mégis jól jönne Saci néni segítsége, szóval remélhetőleg jövőhónaptól már megint járhatok hetente szeretett pszichológusomhoz. Rám fog férni, mert megint egy patthelyzet állt fel az életemben, és nem tudok lépni, és egyre mélyebbre és mélyebbre esek a saját, fekete tengeremben, aztán ha egyszer földet érek, az nagyon fájni fog. És érzem, hogy egyre közelebb van a talaj. Welcome home, you son of a bitch.

Oly rég írtam már, hogy ideje lenne publikálni egy irományomat, de sosincs kedvem, minden nap úgy vagyok vele, hogy maaajd a délután tényleg írok, de aztán sosincs kedvem, mert mindig találok valami más elfoglaltságot, viszton most, hogy elkezdtem a bejegyzést az iskolában, otthon be fogom tudni fejezni. Mire is nem jó az infóóra, és az, hogy nem kell már csinálnom semmit. A bejegyzés fele egyébként is megszületett már a fejemben reggel az autóban, de mostmár megvan bennem a lírai én. Milyen szép vicc volt.

Na szóval, mint láthatjátok, egy új kinézet van az oldalon, immár lassan második hete, de még erről sem volt kedvem írni két sort. Mennyire lusta vagyok. Egyébként az ősz ihlette, és elsőnek egy feketét akartam, de aztán Paki mondta, hogy legyen már inkább fehér, és hallgattam rá. Angelina Jolie meg egyébként is egy szexistennő, simán lennék a Christian Grey-e (hogy ezt most jól írtam-e, nem tudom). A színek szerintem harmonikusan kontrasztosak, ez a barnás vörös egész jó választás volt, a feketét meg így sem tudtam elhagyni, de nem is sajnálom. Sokkal jobban mutat ezzel a fekete csíkkal az oldal tetején az egész.

Megint elkezdtem gondolkodni azon, hogy jelentkezek az év honlapja versenyre, de mivel az egyik zsűri nem igazán kedvel, úgyis belevinne csomó személyességet, ergo le lennék pontozva, ha be is kerülnék egyáltalán. Mondhatnak bármit, tudom, hogy ez lenne - habár szerintem így is meg fogom próbálni, mert miért is ne.

Elkezdtem nézni a The Walking Dead-et, és már ki is végeztem az első évadot. Elég jó sorozat, de nem fölözi az American Horror Story-t. Annak is az első része az új évadból kicsit uncsi volt számomra - és érthetetlen, mivel nem értettem teljesen az angolt, még felirattal sem - , de majd keresek magyar feliratot, és megnézem megint. De vannak benne fura dolgok. Viszont látok benne rengeteg fantáziát, remélem, hogy ez lesz a legjobb évad. Mondjuk azért kíváncsi lennék, hogy jövőre mivel rukkolnak elő.

Tyűha, szerdán kezdtem el a bejegyzést, hétfő este 21:55 van, jócskán elfelejtkeztem róla, pedig az iskolában elhatároztam, hogy akkor én még aznap este be fogom fejezni a sztorimat. Nem tudom, hogy mit írjak. Tudnék mit, csak az a baj, hogyha én azt leírnám, akkor kitörne a harmadik világháború, szóval inkább nem teszem meg. Az iskola még mindig szopat, nekem még mindig nincs szükségem szexre, mert az élet minden nap megbasz, és még sorolhatnám. Fasz kivan. Majd egy későbbi bejegyzésben talán kitérek még mindenre.

Ja, mellesleg megint pszichológushoz kell járnom. Tök jó. Örülök neki, de nagyon. Azaz örülök is, meg nem is, mert én kértem, mert tényleg szükségem van rá. Nem tudom, hogy mit akarok.

Hogy ne legyen az egész bejegyzés depi, bevágok ide egy jó kis Tescós sztorit, saját írás (meglátszik).

A minap megint - mint az elmúlt 1-2 hónapban általában - a Tescóban dolgoztam, pénztár munkakörben. Unalmas volt, mint a nem tudom mi, szokásosan csak telt az idő, egyszer jönnek rengetegen, nyitnak 3000 másik pénztárt még, hogy eltűnjön a hatalmas tömeg - mint általában szoktak. Már kezd eltűnni a sor, amikor jön egy kedves bácsi. Szokásos, nyálas-kedves hangomat elővéve megkérdezem a betanult, majdnem-mekis beszédemet:
- Jóestét kívánok, clubkártya vagy számla lesz-e?
- Was?
Na már ekkor tudtam, hogy ez egy hatalmas szopás lesz konkrétan, mert még csak egy éve tanulok németül, és inkább az angolt preferálom. Megkérdeztem, tud-e angolul.
- Nein.
Megkérdeztem, hogy tud-e magyarul.
- Nein.
Gondolom magamban: "akkor milyen nyelvet beszélsz vaze?", de persze nem mondtam ki hangosan, mert az állásomba is kerülhetne az ilyen mondat.
Húzogatom a dolgokat, egyszer csak megszólal:
- Ich möchte eine Beutel.
Nézek nagy szemekkel, hogy mit akar, fogalmam sincs, mi akart lenni a beutel, most is csak onnan tudom, hogy rágugültrenszléjteztem. Ránézek az ügyfélre, néz rám, mosolyog, én is mosolygok, de magamban arra gondolok, hogy ez milyen kínos. Megint jön a mondat:
- Ich mochte eine Beutel.
Még mindig gyönyörűen nézek rá, és ekkor mint valami isteni sugallat eszembe jut, hogy hogy is kell megkérdezni azt, hogy "mi az":
- Was ist das?
És nem válaszol. Nem mutat. Engem néz. Az agyam cifrábbnál cifrább dolgokat gondolt, és igazából már majdnem ki is mondtam a nagyon szép magyar mondatot, amikor egy, a német férfi után álló, magas, kigyúrt férfiállat megszólal:
- Haladjon már a sor, bazdmeg! Minek vagy itt, ha nem azért, hogy csináld a dolgod?
Persze ilyenkor nem szólhatok vissza, mondom neki, hogy mi a stáció, fogalmam sincs mi az a beute, nem mutogat, és már csak azt szeretne. Erre megmutatva hatalmas értelmiségi szintjét, a faszi megint megszólal:
- Menj már a jó édes anyádba bazdmeg, hát feltartod itt a sort, megbasztam anyádat háromszor hát komolyan mondom, aztán meg még szájba is, fizess és takarodj vissza a nácista országodba.
Pirulok nagyon durván, mondom neki, hogy nyugodjon le, erre német csávókám megszólal:
- Én is megbasztam anyádat, háromszor egymás után. Egy szatyrot kérek, legyen szíves.
Izomagy pirul, hatalmas csend a pénztár körül, majd egy hölgy a másik sorból odaszól:
- Hát ez kínos...
Mr. Izomagy vörös fejjel távozik a sorból, otthagyva minden cuccát, amit még nekem kellett visszáruznom is, de nem baj, mert kurvajót röhögtem, és teljesen megérte.

Mellesleg a német férfi próbavásárló volt, és mindent rendben talált.

Itt van még egy zene is. Egyelőre elég lesz ennyi.

Tudom, hogy rég írtam, de annyi mindent fel kellett magamban dolgoznom, hogy azt leírni nem tudnám, és nem is akarnám. Rájöttem, hogy mekkora faszságot csináltam. Rájöttem minden szarra, hogy mit csináltam, rájöttem, hogy ki vagyok, rájöttem, hogy ki akarok lenni, és ettől egy olyan nagy... Nulla lett az egész lelkem. Szó szerint. És akkor itt jönnek az osztálytársaim, hogy nem csak a lelkem, hanem én is, satöbbi satöbbi. Jólvan. Olvassatok. Ne törődjetek a saját életetekkel, az enyém igazatok van, sokkal izgalmasabb! :)

Lehet, hogy el kellene bújnom, de egyszer úgyis el fogják majd felejteni ezt az egészet, és minden a normális kerékvágásba fog állni. De hogy ez nem mostanában lesz, arra a nyakamat merném tenni. Vagy már most elfelejtették. Nem tudom. Komolyan elvesztettem mindenféle érzékem teljes erőbedobását, nem tudok érezni semmit. Szomorúságot, boldogságot, magabiztosságot, egyszerűen semmit. Tényleg egy hatalmas nulla lett a lelkem, üres. Egyenesen arányos a fejemmel. Most meg legszívesebben sírnék, tudom, hogy miért, és le is írnám ide, de nem merem, mert ha leírom, nem csak magamat járatom le, hanem azt is, akit beleírnék. Mindenkit. Végülis ahhoz értek - mindenkit beégetni, mindenkit kisemmizni, és mindenkit megalázni. Nem tudok már fogalmazni sem.

I was in the winter of my life, and the men I met along the road were my only summer. At night I fell asleep with visions of myself, dancing and laughing and crying with them. Three years down the line of being on an endless world tour, and my memories of them were the only things that sustained me, and my only real happy times. I was a singer - not a very popular one, I once had dreams of becoming a beautiful poet, but upon an unfortunate series of events saw those dreams dashed and divided like a million stars in the night sky that I wished on over and over again, sparkling and broken. But I didn't really mind because I knew that it takes getting everything you ever wanted, and then losing it to know what true freedom is.

When the people I used to know found out what I had been doing, how I'd been living, they asked me why - but there's no use in talking to people who have home. They have no idea what it's like to seek safety in other people - for home to be wherever you lay your head.

I was always an unusual girl.

My mother told me I had a chameleon soul, no moral compass pointing due north, no fixed personality; just an inner indecisiveness that was as wide and as wavering as the ocean. And if I said I didn't plan for it to turn out this way I'd be lying... Because I was born to be the other woman. Who belonged to no one, who belonged to everyone. Who had nothing, who wanted everything, with a fire for every experience and an obsession for freedom that terrified me to the point that I couldn't even talk about it, and pushed me to a nomadic point of madness that both dazzled and dizzied me.

Ez a zene olyan tökéletes. A videója meg mégtökéletesebb. A legjobban azt sajnálom egyébként, hogy Lady Gaga nem készít a Dope-hoz videoklipet, pedig olyan gyönyörű zene, és ah. Annyira imádom hallgatni, annyira imádom, annyira minden. És annyira nem vagyok boldog. És már megint itt sír a pofám, igaz, nem tudok mit csinálni, mert teljesen tanácstalan vagyok.

Az iskolában nincs igazán semmi sem rendben. Anyáéknak mindig azt mondom, hogy jaj minden rendben, meg szeretnek - pedig ez nagyon nincs így. És tudom, hogy én is tehetek róla, ezt nem tagadom, de nem akarom másra sem kenni. Kinek nem inge, nem veszi magára, én magamra vettem, mert van önbecsülésem, és önkritikám, ami sok embernek nincs meg Tiszakécske városán belül. Na mindegy - ez már nem az én dolgom igazából.

Nem is tudom, hogy mit írjak még. Talán írjam azt, hogy ahogy elvesztettem a "barátaimat", jöttek mások? Igen, így mondom, mivel így igaz. Az osztály összeveszett velem, én pedig nyitottam mások felé - gg wp, easy. Egyszerű, bár kicsit rögös út volt - de most gazdagabb vagyok 2 igaz baráttal. Két olyan baráttal, akikért a kezemet adnám, bármikor. És igazából erre olyan büszke vagyok, hogy az valami hihetetlen - mintha lennék valaki. És.. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire üresnek érzem magam az miatt, mert sokszor - az esetek 90%-ban - úgy érzem, hogy ignorálnak. De iskolán kívül meg rendesek, tudunk nevetni. Ancsival két nap alatt kétszer rúgtam be - de nagy dicsőség, geci - , Patrikkal meg két egész napot tudtam eltölteni. És aélfmaéskdfm. Körülbelül így érzem magam, mert sokszor úgy érzem, hogy nem tudom, mit csináljak - nincs túl nagy tapasztalatom abban, hogy hogyan bánjak az emberekkel, hozzájuk illően. Szóval igen, faflkmsadlkg. Rékával meg úgy érzem, kezdünk eltávolodni, ami fáj, de nem tudom, hogy mit csináljak. Fogalmam sincs, hogy mit kéne kezdenem. Semmiről sincs fogalmam. Elég volt.

Itt egy idézet. Ezzel zárok. Még mindig Ride, csak a vége. Olyan gyönyörű, hogy imádom.

Every night I used to pray that I'd find my people, and finally I did on the open road. We had nothing to lose, nothing to gain, nothing we desired anymore, except to make our lives into a work of art.

Live fast. Die young. Be wild. And have fun.

I believe in the country America used to be. I believe in the person I want to become. I believe in the freedom of the open road. And my motto is the same as ever: "I believe in the kindness of strangers. And when I'm at war with myself I ride, I just ride." Who are you? Are you in touch with all of your darkest fantasies? Have you created a life for yourself where you can experience them? I have. I am fucking crazy.

But I am free.